Álmodj velem!

A nyár mindig kicsit pangó időszak az új játékok szempontjából, ilyenkor inkább a régi, jól bevált kedvencekkel szoktam múlatni az időt, az újabb darabok beszerzését általában az új tanévre tartogatom. Idén azonban nem tudtam ellenállni a Gémklub új társasának, mely az Álmodj velem! névre hallgat, és Chris Darsaklis munkája. Sajnos egy jó darabig nem is tudtam kipróbálni, mert sosem jött össze a minimum 4 fő, a héten azonban sikerült felavatni, és bátran állíthatom, hogy messze felülmúlta a várakozásaimat.

A dobozt és a rövid leírást látva körülbelül arra számítottam, hogy a Dixit-hez hasonló, kreatív asszociációs játékot fogok kapni. A tapasztalatok alapján most már azt mondom, hogy a vártnál kevesebb a hasonlóság a két játék között, viszont ez egyáltalán nem baj, mert az Álmodj velem! egészen más erősségekkel és dinamikával rendelkezik, ami komplex és sok lehetőséget magában rejtő darabbá teszi.

De nézzük meg tüzetesebben, mit is tud ez a játék. Nyilvánvaló, hogy az embert első körben az esztétikai sajátosságok ragadják meg, nekem nagyon megtetszett mind a borítókép, mind a dobozban található kellékek (különösen az ágy és az alvómaszk) és az álomkártyák. Ugyanis, ahogy azt a címből sejteni lehet, ebben a játékban álmodnunk kell, pontosabban különböző álmokat kitalálnunk. Az érthetően megfogalmazott és világos játékszabályból könnyedén megtudhatjuk, mi is ennek a pontos menete. 

A játék annyi fordulóból áll, ahányan éppen vagyunk. Minden fordulóban más az álmodó, akinek a szemére kell tennie a maszkot, és kitalálnia, hogy a többiek milyen álomképeket próbálnak neki elmagyarázni. A feladványok egyszerű szavak, melyek az álomkártyákon szerepelnek, és elméletileg "csak" annyi lenne a feladat, hogy más szavak segítségével rávezessük az álmodót a helyes megfejtésre. A Tabu-jellegű játékokhoz hasonlóan persze itt is van néhány kisebb szabály, hogy mit mondhatunk és mit nem, de összességében eddig nem tűnik nagy ördöngösségnek a dolog. Akad azonban néhány olyan csavar, ami igencsak megnehezíti az álmodó dolgát, aki igyekszik 2 perc alatt minél több szót kitalálni. 

A fordulók elején ugyanis az álmodón kívül mindenki kap egy szerepkártyát, ami alapján tündér, mumus vagy álommanó lesz az adott körben. A tündér dolga, hogy segítse a kitalálást, a mumusé pedig éppen ellenkezőleg, ő akkor fog pontokat szerezni, ha tévútra vezeti az álmodót. Ezeknél még összetettebb az álommanó szerepe, ugyanis neki arra kell törekednie, hogy a helyesen és helytelenül megtippelt kártyák arányban legyenek a forduló végére. Nagyon leegyszerűsítve, az egyik kártyánál segít, a másiknál hátráltat. Az álmodó természetesen nem tudja, kinek milyen szerep jutott, bár ha gyorsan vág az esze, a forduló során előbb-utóbb ki tudja találni. 

Amikor lejárt az idő, az álmodónak van egy extra feladata is, egy kis történet formájában kell összefűznie egy álommá azokat a képeket, amiket véleménye szerint helyesen tippelt meg. Ha minden eltalált szóra emlékszik, további pontokat gyűjthet. A következő fordulóban a mellette lévő játékos lesz az álmodó, és ez így megy tovább, amíg mindenki sorra nem került. Végül az a játékos győz, aki a legtöbb pontot gyűjtötte.

Az első kipróbálás nagyon jól sikerült, bár tény, hogy idő kell ahhoz, hogy az ember agya ráálljon arra a fajta gondolkodásra, amit ez a játék igényel. Ugyanis véleményem szerint az igazi kihívás nem a szavak kitalálása, sokkal inkább a többi játékos közötti együttműködés. Teszem azt, ha a mumus és az álommanó éppen arra törekszik, hogy az álmodó rosszul tippeljen, akkor elengedhetetlen, hogy kooperáljanak egymással, és úgy reagáljanak egymás szavaira, hogy azok koherensen vezessenek egy rossz megfejtéshez. Nekünk sok időbe telt, amíg erre ráéreztünk, de utána roppant élvezetessé vált a játék. Arról nem beszélve, hogy mi csak a minimális 4 fővel játszottuk, képzeljük el, mennyivel összetettebbé válik az egész folyamat, ha mondjuk 10-en vagyunk, több tündérrel, mumussal és álommanóval. 

Én egy kicsit elfogult is vagyok, mert alapvetően nagyon szeretem az asszociációs játékokat, különösen akkor, ha együttműködést igényelnek a résztvevőktől. Ebben nagyon tetszik, hogy a szabályok szintjén egy könnyen megtanulható és játszható darab, ugyanakkor egy-két okos csavarral az alkotók elérték, hogy ne legyen túl egyszerű vagy unalmas, még sok-sok órányi játék után sem. Az álomkártyák csodaszépek, igaz, a játék szempontjából nincs különösebb funkciójuk, csak esztétikai, de ettől még jó rájuk nézni és kézbe venni őket. Mivel dupla oldalasak és mindkét oldalon 2 szó szerepel, összesen 400 feladványunk van, ami sokáig elég, de az is egy pozitívum, hogy a későbbiekben nyugodtan bővíthetjük házilag is ezeket (legfeljebb azok nem lesznek ennyire szépek). 

Pedagógiai szempontból nagyon előnyös, hogy sokféle területet fejleszt, nem csak az asszociációs készséget és együttműködést, hanem a szókincset, memóriát, a különböző információk rendezését, vagy akár a stratégiai gondolkodást. Számomra külön pozitívum, hogy nem egy nagyon hosszú játék, és hogy akár 10-en is lehet egyszerre játszani vele. Egy szó, mint száz, engem nagyon meggyőzött, biztos, hogy a munkahelyemen a gyerekekkel, illetve baráti összejöveteleken is gyakran elő fogom venni. 

A játékot ITT tudjátok megvásárolni.