Napsugaram

Fülszöveg:

"Nem ​múlik el nap úgy, hogy ne töltene el mérhetetlen bűntudat – számtalan dolog miatt, amit nem tettem meg Dylanért… Gyakran gondolok az én origamizó Napsugaramra… Szerettem egy csésze teával leülni mellé, és nézni, ahogy jár a keze, mint a motolla, és egy papírlapból békát, medvét, ollós rákot varázsol. Mindig ámultam, hogy pár hajtástól teljesen átváltozik a sima papír, és új jelentést kap. És csak csodáltam a kész művet, a bonyolult hajtások számomra megfejthetetlen, kiismerhetetlen rendszerét.
Columbine után valami nagyon hasonlót éreztem. Ki-be fordítgattam, amit tudni véltem magamról, a fiamról, a családomról, és hol rémmé változott a fiú, hol a rém vissza fiúvá."
Sue Klebold annak a középiskolás fiúnak az édesanyja, aki másodmagával gyilkolt 1999. április 20-án a Columbine Gimnáziumban. Ez volt az első iskolai mészárlás, mely megrendítette a világot. Előtte Sue „csak” egy átlagos kertvárosi anyuka volt, az elmúlt tizenöt évben viszont kizárólag azzal foglalkozott, hogy megértse, mi vezethetett a szörnyűséghez, választ keresett arra, hogy a családnak mekkora felelőssége volt abban, ami történt. Nem bénította meg a gyász és a bűntudat, sőt szenvedélyes és céltudatos aktivista lett. Ezzel a könyvvel sem az a célja, hogy mentséget találjon a saját felelősségére, hanem hogy segítsen nekünk, szülőknek abban, hogy ne követhessük el azokat a hibákat, amelyek az ő tragédiájukhoz vezettek.
A könyvből származó szerzői jogdíjbevételek is jótékony célokat szolgálnak: kutatásra és mentális problémákkal foglalkozó szervezetek támogatására fordítják.

Véleményem:

Amint először hallottam erről a könyvről, tudtam, hogy minél előbb  meg kell szereznem és el kell olvasnom, akkor is, ha nem ígérkezik egy könnyű olvasmánynak. Az egyetemi tanulmányaim során elég sokat foglalkoztam az iskolai erőszak témájával, és később a szakdolgozatom írásakor én is készítettem egy ezzel kapcsolatos kutatást. Így természetesen sok szakirodalomban találkoztam már az 1999-es eseményekkel (pl. Aronson: Columbine után). De hiába voltam nagyjából képben, egészen más volt egy olyan ember szemszögéből látni az eseményeket, aki ennél mélyebben már nem is lehetne érintett.

A könyv többszörösen összetett és nagyon sokféle szemüvegen keresztül olvasható. Egyrészt egy édesanya vallomása, terápiás módszere, aki ezen az úton (is) igyekszik feldolgozni a veszteségét. Úgy gondolom, ebből a szempontból is nagyon sokat tud adni az olvasónak, és mélyen érinti azokat, akik szintén megélték már a veszteség fájdalmát.

Másrészt ragyogóan felvezet és kielemez olyan társadalmi/pedagógiai/pszichológiai kérdéseket, amik nem csupán Amerikában, de úgy gondolom, hazánkban is nagyon aktuálisak. Hátborzongató volt olvasni, hogy a Klebold család mi mindenen ment keresztül, miután fiúk és annak barátja elkövette végzetes tettét.

Hátborzongató, ugyanakkor nagyon is érthető, hiszen amikor valami szörnyűség történik, az emberek szeretnek bűnbakot keresni, megmagyarázni, ki volt a hibás, hiszen másként csorbulna az igazságos világba vetett hitünk és a biztonságérzetünk.

De sajnos van olyan, amikor nincsenek hibák vagy előjelek, vagy ha vannak is, olyannyira rejtve, hogy csak utólag tudjuk őket kényszeredetten megtalálni. Sue Klebold pontosan azért harcol, hogy a könnyű magyarázatok helyett próbáljunk meg komplexebb ok-okozati összefüggéseket keresni, és képesek legyünk idejében segítséget nyújtani, akkor is, amikor még úgy tűnik, nem is olyan nagy a baj.

10 csillaggal sem tudnám kifejezni azt a mérhetetlen tiszteletet, amit Sue Klebold bátorsága és embersége iránt érzek, amiért képes volt megírni és kiadni ezt a könyvet. Szerintem nagyon kevés ember van, aki egy ilyen tragédia után is talál motivációt az életben, és aki a saját fájdalmát képes áttranszformálni a másokért való tenni akarásba. Nagyon megrázó olvasmány volt, többször is szünetet kellett tartanom benne, ettől függetlenül borzasztó fontosnak tartanám, hogy minél több emberhez, szülőhöz, pedagógushoz eljusson, hogy kicsit tudatosabban álljunk ehhez a-sajnos nálunk is- tabunak számító témához.