A csillagos égig

Fülszöveg:

Gábor író, de lomtalanításból él: vállalkozó nagybátyjával együtt elhunyt emberek hátrahagyott tárgyait számolják fel. Dóra zongorista, de napközben ujjai fekete virágföldbe mélyednek. Egymásnak elmesélt, szokatlan történeteikből egy ismerős, hétköznapinak mégsem mondható világ épül fel. A szereplők küzdeni tudása és a szöveg lendülete pedig magával viszi az olvasót is.

Vados Anna

Véleményem:

Tamás munkásságával először a Befogad és kitaszít című könyve olvasásakor találkoztam. Nem titok, hogy már az a regény is teljesen magával ragadott, éppen ezért nagyon kíváncsian vártam az új kötetet. Eredetileg úgy terveztem, hogy várok vele hétvégéig, amikor nyugodtan el tudom olvasni, de én oktondi, belelapoztam, aztán már nem nagyon tudtam letenni (jó, persze, le tudtam, mert valamikor dolgozni is muszáj, de nagyon nehezen). Valahogy nálam nagyon működik az a légkör, amit a szerző megteremt a lapjain. A saját kis belső szótáramban „semmirőlésmindenrőlszólós”-nak titulálom az ehhez hasonló könyveket, ahol nem az az érdekes, hogy kapkodjam a fejem az akciódús jelenetek között, hanem az, hogy a mély igazsága és hitelessége teljesen beszippantson.

A történet két főhőse, Gábor és Dóra sok szempontból különböző karakterek, abban azonban hasonlóak, hogy mindketten keresik azt a lehetséges életet, amellyel nem kell meghazudtolniuk saját magukat. Mindezzel könnyű azonosulni, hiszen jó néhányan ugyanezzel küszködünk, csupán az a kérdés, mennyi önreflexiónk van ahhoz, hogy a helyes döntéseket hozzuk meg. Gábor útja nagyon hitelesen és szépen ábrázolta, hogy a kezdeti bizonytalanságok után hogyan teszi helyre kapcsolatát a világgal, a családjával, és persze önmagával. Dóra nekem valahogy stabilabbnak tűnt, sokszor úgy éreztem, hogy nem a regény egyenrangú főszereplője, sokkal inkább a katalizátor, aki segít Gábornak az útkeresésben.

Az alaphelyzetet is érdekesnek tartottam, miszerint Gábor nagybátyjával együtt lomtalanításokból, illetve az ott zsákmányolt tárgyakból él. A fiú különleges önkifejezési módja, hogy a megmaradt hagyaték alapján történeteket talál ki az elhunytakról. Érdekes volt belegondolni abba, hogy vajon rólam mit árulnak el a saját tárgyaim, és egyáltalán, hogy mennyire meghatároz minket az, ahogyan a-mások számára talán értéktelen- kincseinkhez ragaszkodunk.

A cselekmény hátterében reálisan látjuk a magyar valóság különböző apró szeletkéit, a lomtalanítástól kezdve az ulti-partikon át egészen a vasárnapi ebédekig. Szerettem ezekről olvasni, mert számomra is jelentenek valamit, és általuk sokkal könnyebben bele tudtam simulni a történetbe. Az is pozitívum számomra, hogy a keserédes, nyomasztó gondolatok és események megfelelő arányban szerepelnek. Sokszor éreztem úgy, hogy húz lefelé a történet hangulata, de mindig éppen időben jött egy olyan feloldás, ami után fellélegezhettem, mégsem tette nyálassá vagy bugyutává a cselekményt (a legjobb példa erre Gábor és az édesapja kapcsolata).

Mint az előző regénynél, itt is felmerült bennem, hogy nagyon jó lenne tovább olvasni, és sajnálom, hogy ilyen hamar vége lett. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy amit nem lehet elmesélni 128 oldalban, azt nem lehet 728-ban sem. Az mindenesetre biztos, hogy én egy kerek és nagyon szép mesét kaptam.  

Értékelésem: 5/5

Kinek ajánlom?

Az útkeresésük bármely fázisában lévő fiataloknak (jó, egyébként mindenkinek, de szívem szerint az összes középiskolásnak a kezébe nyomnám).