Az utolsó emberig

Fülszöveg:

Esküdt ellenségek. Ők ketten. Akiket a halál sem ment meg attól, hogy egymásnak essenek. Minden időkben, újra és újra. 

A felfedezések korában, egy rozzant vitorláson hánykolódva az óceánon a régi és az újvilág közt. A nagy francia forradalom utáni évtizedben, de Sade márki meglepetésekkel teli, bizarr kastélyában. A viktoriánus London bűzös sikátoraiban, ahol Hasfelmetsző Jack szedi áldozatait. Háborúkban, végnapokban mindig szembetalálkoznak, és mindhalálig harcolnak önmagukért, a hitükért vagy a szeretett nőért. 

Most pedig, végül, itt állnak egymással szemben, és ezúttal mindannyiunk sorsáért kell megküzdeniük. 

Benyák Zoltán, aki olykor vérfagyasztóbb, mint Stephen King, máskor merészebben mesél, mint Neil Gaiman, ezúttal a világ legkegyetlenebb küzdelméről ír, amely átível történelmünkön – a régmúltból az elképzelt, távoli jövőbe.

Véleményem:

Először is, mindjárt kezdésként szeretném leszögezni, hogy fanatikus Neil Gaiman-rajongó vagyok. Sőt, egész konkrétan ő a kedvenc íróm. És bár eleinte én is nagyokat néztem, hogy egy fülszövegben őt emlegetik viszonyítási alapként, a könyv olvasása után cseppet sem érzem ezt erőltetett vagy túlzó hasonlatnak. De erről egy kicsit később.

Benyák Zoltánnak már több könyve megjelent, sőt, A nagy illúzió nálam is a polcon csücsül évek óta. Sokan szeretik egyedi stílusa miatt, amellyel ügyesen ötvözi a lélektani megközelítést a fantasztikus elemekkel. Nem mondom, hogy nem hittem másoknak, amikor ehhez hasonló véleményeket olvastam, egész egyszerűen csak valamiért tologattam és halogattam, hogy "na majd egyszer olvasok valamit tőle is". A Könyvhét előtt megjelent regénye, Az utolsó emberig végre kibillentett ebből a teszetosza állapotból, a gyönyörű és baljós hangulatú borító meggyőzött róla, eljött a mi időnk, hogy közelebbi ismeretséget kössünk. Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy a szerző személyében új kedvencet fogok avatni, úgyhogy kezdhetem is szépen összegyűjteni a többi művét, hogy behozzam az eddigi súlyos lemaradásom.

"Anyám szerint kétféle ember van: aki hajszol valamit, és aki menekül. Jómagam az utóbbiak táborát gyarapítom. Büszke nem lehetek, hacsak nem egyedi indokaimra. Én a rossz sors elől menekülök. Ott fészkelődöm a felső és az alsó réteg közt. Ahol a legnagyobb a nyomás."

Szeretem az olyan fantasztikus történeteket, ahol a műfaj sajátosságai nem feltétlenül tűzgolyó-hajigálásban vagy természetfeletti lények felvonultatásában mutatkoznak meg, sokkal inkább valami finom atmoszférában, vagy éppen egyetlen, nem hétköznapi eseményben. Jelen regényben ez a nem hétköznapi elem maga a három főhős, akik újra is újra visszatérnek a történelem folyamán, hogy megküzdjenek egymással. Legelőször a felfedezések korában találkozunk velük, ahol az idealista orvosdoktor, Mylod Jones hajótörést szenved, majd megmenekülése után egy titokzatos és eszelős hajóskapitány szolgálatába kerül, ahol iszonyatos dolgokkal szembesül.

Ezzel meg is kezdődik a történet lényege, amely a két szereplő ismétlődő találkozásairól, párbeszédeiről, vitáiról szól, illetve mindarról, amit ezeken keresztül gondolnak az egész emberiségről. Kettejük kapcsolatában már a könyv elején is megmutatkozik a különböző ideológiák, vélemények ütköztetése, mely folyamat egyre szélsőségesebb formában valósul meg, ahogy hőseink az újabb időkben és helyeken mindig összecsapnak. Nevezhetnénk ezt a jó és a rossz, a világos és a sötét harcának, örökös körforgásának is, azonban ez a regény sokkal okosabb annál, mint hogy beérje ennyivel. Én legalábbis egyre inkább úgy éreztem az olvasás során, hogy a határvonalak feloldódnak, és egyáltalán nem könnyű felelősséggel eldönteni, kinek az erkölcse tisztességesebb, vagy kinek a hite igazabb- sőt, az sem biztos, hogy el kell-e dönteni egyáltalán.

Nagyon élvezetes volt belekóstolni a történelem bizarr korszakaiba, akár De Sade márki kastélyában, akár a Hasfelmetsző Jack által is koptatott londoni utcaköveken. Nyilván nem véletlen, hogy a szerző ennyire baljós díszleteket választott hőseinknek, számukra és az olvasók számára is valahogy fontosabbá válik a fullasztó nyomorban és fertőben, hogy valamiféle igazság végre megváltsa őket. Az is tetszett, hogy a nyomasztó atmoszféra és a súlyos filozófiai párbeszédek közepette a humorról sem kellett teljesen lemondani, a márki alakját például sokszor rendkívül szórakoztatónak találtam, és ezen az élményen nem rontott az sem, ha a következő oldalon épp egy igen brutális jelenettel találkoztam.

Mégis, talán a regény legnagyobb erénye, hogy folyamatos gondolkodásra, belső állásfoglalásra késztet. Sokszor emlékeztetett olvasás közben Az ember tragédiájára: a két főhős alakja megfeleltethető Ádámnak és Lucifernek, és persze ott van a harmadik szereplőnk, a nagybetűs Nő is, aki nem biztos, hogy mindig tudatában van ennek, de igen sokat alakít a történtek irányán. Nem tudjuk biztosan, hogy a harc, ami közöttük folyik, mi végre, milyen szabályok mentén zajlik, csak azt érezzük, hogy nagyon fontos lenne, ha válaszokat kapnánk a kérdéseinkre, csakúgy, mint a "jónak" titulált főhősünk.

"Minden erőddel összefüggéseket akarsz találni. Szabályokat, rendszert. Tudod, hogy szeretek hírhozó lenni. Hát most azzá válok számodra is. Nincsen egyetlen szabály sem, amit fel tudnál fedezni. Talán a tömegvonzás is csupán az univerzum véletlenjeinek összjátéka, ami ebben a parányi időpillanatban igaz, amíg az ember létezik. Aztán ez a sarkigazság sem igazság többé, mi pedig levegőben lebegünk majd, mindahányan."

Valóban nehéz sokkal többet elárulni a cselekményről anélkül, hogy lelőnénk a poénokat, de úgy gondolom, talán ennyiből is kiderül a lényeg: Aki a könyv elolvasására vállalkozik, egy igen érdekes és elgondolkodtató kalandba keveredik, amely nem csupán térben és időben, de az emberi lélek bugyraiban is tekintélyes távlatokat tesz meg. És ezen a ponton kanyarodnék vissza oda, miért nem tartom túlzónak a Gaiman-hez való hasonlítást. Ahogy benne, ebben a regényben is azt szerettem, hogy a hétköznapi és a csodás, a normális és a bizarr, a fény és a sötétség nem csupán megjelenik, hanem dinamikus egységet alkot, folyamatosan változik, alakul. Emellett pedig a szöveg kellőképpen minőségi és alkalmas arra, hogy mindenki felfedezze benne a maga fontos mondatait, amelyek ilyen-olyan módon hozzájárulnak saját lét-kirakósunk összeillesztéséhez. Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára olvastam el, ahogyan abban is, hogy folytatni szeretném az íróval való ismerkedésemet.

A könyvet köszönöm szépen az Athenaeum Kiadónak!

Értékelésem: 5/5

Kinek ajánlom? A különleges, egyedi hangulatú regények rajongóinak, akiket foglalkoztatnak az emberi lét örök érvényű kérdései, és azt sem bánják, ha a választ nem kapják meg készen.