Egyetlen gyermek

Fülszöveg:

Aki kedveli Jodi Picoult írásait, annak felejthetetlen élményt nyújt ez a káprázatos bemutatkozó regény, amely egy hatéves kisfiú szemszögén keresztül mesél a gyógyulásról, a családról és a gyerekek kivételes bölcsességéről. Arra figyelmeztet bennünket, hogy néha a legkisebb testben lakozik a legnagyobb szív, és a legvékonyabb hang a legerősebb. 

Az elsős Zach Taylor osztálytársaival és a tanárnőjével a gardróbszekrénybe préselődve hallgatja az iskola folyosóján eldördülő lövéseket. Az épületbe behatoló fegyveres tizenkilenc áldozatot szed. A szűk kis közösség élete soha többé nem lesz ugyanaz. Miközben anyja pert fontolgat – az ámokfutó szülei ellen, hiszen őket hibáztatja fiuk tette miatt –, Zach visszavonul szupertitkos búvóhelyére, elmerül a könyvek világában, és nekivág lebilincselő utazásának a gyógyulás és a megbocsátás felé. Rá akarja vezetni a környezetében élő felnőtteket a szeretet és együttérzés egyetemes igazságaira, hogy túljuthassanak életük legsötétebb óráin.

Véleményem:

Két dolog is volt, ami miatt ez a regény felkeltette az érdeklődésemet, az első a témaválasztás. Igyekszem mindent elolvasni, ami az iskolai erőszakkal kapcsolatban a kezem ügyébe kerül, legyen az szak- vagy szépirodalom. Rhiannon Navin első regénye pedig nem pusztán a bátor témaválasztás miatt érdemel figyelmet, hanem a sajátos szemszög miatt is, miszerint egy hatéves kisfiú nézőpontjából meséli el a borzalmas eseményeket, illetve az azt követő lelki folyamatokat, amiket családjával megél. A második dolog természetesen a Jodi Picoult könyveivel vont párhuzam volt: az ő munkáit nagyon szeretem, és bíztam abban, hogy hasonló élményt fogok kapni az Egyetlen gyermektől is. Utólag megítélve nem gondolom, hogy egyenlőségjel tehető közéjük, a két írónő elég más stílusban/módszerekkel ír, abban viszont valóban hasonlítanak, hogy kitűnően bánnak a tabunak számító témákkal, és hogy nagyon gazdagon ábrázolják a különböző emberi érzéseket.

Ahogy a fülszövegből is kiderül, a történet egy iskolai lövöldözéssel kezdődik. Hatéves főhősünk, Zach először nem tudja mire vélni a felfordulást, a tanterem szekrényében bujkálva csak annyit érzékel az eseményekből, hogy valami szörnyűség zajlik, amitől a felnőttek is halálra rémülnek. Zach sajnos azután sem lel megnyugvásra, hogy szülei érte jönnek, hiszen ekkor tudatosodik benne, hogy tízéves bátyja, Andy nincsen sehol...ami ezután következik, az sajnos természetes velejárója egy ilyen tragédiának. A szülők igyekeznek a tőlük telhető módon folytatni az életüket, hiszen megmaradt gyermekükről továbbra is gondoskodniuk kell. Ugyanakkor nagyon is érthető, hogy egy ilyen fajta túlélő-üzemmód erő hiányában már nem terjed ki odáig, hogy a kisfiú érzelmeivel, gyászfolyamataival is megfelelően foglalkozzanak. Éppen ezért Zach egy kicsit magára marad ebben a helyzetben, és saját logikájával és mentális stratégiáival igyekszik értelmet találni az értelmetlenben. 

"Szeretek békében ellenni a szobámban, de ez nem volt jó érzés. Magányosnak éreztem magam. Az nem ugyanaz, mint ha csak egyedül lennék. Én és anya állapítottuk ezt meg egyik lefekvéskor. Visszahívtam a szobámba, és megmondtam neki, hogy egyedül érzem magam, de anya azt mondta, nem vagyok egyedül, hiszen ő itt van a földszinten. Rájöttünk, hogy amit érzek, az a magányosság, nem pedig az egyedüllét. A magányosság az, amikor az ember együtt szeretne lenni valakivel, és az szomorú érzés. Az egyedüllét nem biztos, hogy rossz. Akkor is jól tudom érezni magam, ha egyedül vagyok. "

Nagyon tetszett, ahogy az írónő belebújt a kisfiú bőrébe, és bár voltak olyan mondatok vagy gondolatmenetek, amiket kicsit koravénnek éreztem, összességében hitelesnek tűnt ez a nézőpont. Zach személyében egy végtelenül ártatlan, érzékeny és bölcs főhőst kaptunk, aki a saját, gyermeki eszköztárával igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy segítsen saját magán és szerettein. Az írónő bravúrosan mutatja meg nekünk, mennyire ellentmondásos lehet ilyenkor egy kisgyermek érzelmi világa, ahol az együttérzés ugyanakkora létjogosultsággal jelenik meg, mint az önzés, és ahol a felnőttek számára szokatlan szempontok is szerepet kapnak a történtek feldolgozásában.

Az emberi psziché sajátossága az igazságos világba vetett hit. Ez a meggyőződésünk segít át minket a nehéz helyzeteken, és ezzel próbálunk megmagyarázni, igazságosságot keresni a szélsőségesen negatív élethelyzetekben is. Mert azt ugyebár nem lehet megérteni, elfogadni, hogy valami szörnyűség csak úgy megtörténik, minden különösebb ok nélkül. Éppen ezért egy ilyen tragédia után mindig elindul az a folyamat, amiben felelősöket, bűnbakokat keresünk. Jelen regényben sem történik másként. A szülők egy része a támadó családja ellen fordul, hogy elégtételt vegyen rajtuk: hiába tudják, hogy ez valójában nem fogja visszahozni szeretteiket.

Sajnos ilyen helyzetekben az sem teljesen szokatlan, hogy a szülők egymást kezdik el hibáztatni, vagy legalábbis nem tudnak tovább úgy viszonyulni egymáshoz, mint a tragédia előtt. Zach szemén keresztül látjuk, ahogy szülei egyre jobban távolodnak egymástól, és a kisfiú hiába szeretné, hogy a megváltozott körülmények ellenére újra egy család legyenek, ez nem megy zökkenőmentesen. Holott néha sokkal könnyebb lenne az élet, ha hallgatnánk a gyermekeinkre, és megfogadnánk az ő egyszerű, ugyanakkor bölcs tanácsaikat annak érdekében, hogy boldogok legyünk (különösen meghatónak találtam azt a részt, amikor Zach az egyik mesekönyvéből merítve az ihletet, megpróbálja megtanítani a szüleinek a boldogság titkait, mint amilyen például az apró dolgok megfigyelése a környezetünkben). 

"Én valahogy éreztem, hogy mindketten szomorúak, csak anya hangosabban. Így aztán ő nem érezhette, hogy apa is az. Anya nem látta apát a kocsiban, ahogy én láttam, amikor eljöttünk a kórházból. Úgy nézett ki, mintha hangtalanul sírna."

Nem mondom, hogy könnyű olvasmány volt, hiszen az ember óhatatlanul bevonódik a tragédiába és olykor nagyon mély szomorúságot érez, mégis azt gondolom, hogy fontos kézbe venni. Nem csak azzal kapcsolatban nyitja fel a szemünket, mik zajlanak le egy gyászfeldolgozási folyamatban, hanem a család, mint egység működéséről is sokat tanulhatunk belőle. Zach szülei szintén nagyon hitelesen voltak ábrázolva, összetett karakterrel és olyan viselkedéssel, amivel könnyű azonosulni. A legfőbb mondanivalója mégis az volt számomra, hogy mennyire fontos jól megélni a jelen pillanatot, és hogy- bármennyire közhelyesen hangzik- a szeretet mindig előbbre visz bennünket, mint a harag.

A könyvet köszönöm szépen az Athenaeum Kiadónak!

Értékelésem: 5/4,5

Kinek ajánlom? Szülőknek és pedagógusoknak mindenképpen, valamint azoknak, akik szeretnének elmerülni egy nagyon különleges kisfiú belső világában. Ha pedig valaki elolvasta, nagyon ajánlom utána Sue Klebold Napsugaram című könyvét a témában (értékelésem ITT).