A végzet tébolyult kereke



Fülszöveg:

Philip ​Tonka hat hónap kóma után tér magához. Senki sem tudja, mi történhetett vele – ugyanis teste összes csontja összetört. Halottnak kellene lennie, mégis él. És napról napra egyre több derül ki arról, hogy mi is történt vele…
A Danes együttes – Detroit üdvöskéi – tagjai az 1950-es évek derekára kiégtek, és inspiráció hiányában képtelenek újabb slágert szállítani a közönségnek. Kétségbeejtő helyzetüknek az amerikai kormány egyik ügynöke vet véget, aki különös megbízással keresi fel őket. Egy afrikai sivatagba kellene elutazniuk, hogy felderítsék egy rejtélyes és állítólag rosszindulatú hang forrását. A frontember, Philip Tonka irányításával a Danes tagjai hátborzongató utazásra indulnak a perzselő sivatagon át – egy olyan utazásra, amely Tonkát egy borzalmas, sötét titok hálójába viszi. 
Josh Malerman az elképesztő sikerű Madarak a dobozban szerzőjének meghökkentő új regénye a pszichológiai horror olyan mélységébe merészkedik, ahol semmit nem hihetsz el, amit hallasz.

Véleményem:

Tulajdonképpen eszem ágában sem volt ezt a könyvet elolvasni mostanában. Úgy voltam vele, hogy jó lesz majd valami téli borongós estén, meg egyébként is van egy csomó más, amit beterveztem. Na de akkor jött anyukám, és felborította az előre megfontolt kis szándékaimat. Történt ugyanis, hogy amikor nem voltam otthon, elkezdett a könyvespolcnál mazsolázni, és kiválasztotta ezt a könyvet, mondván, hogy a Madarak a dobozban milyen jó volt, biztos ez is az lesz. Ezzel persze nem lenne semmi gond, bár nálunk inkább az a bevett szokás, hogy a kétesebb könyveket én olvasom el először, és megmondom, hogy neki valók-e vagy sem. Így viszont azzal a helyzettel szembesültem, hogy szombaton beállítottam szüleimhez a nyaralóba, és Anyu letámadott, hogy „Márpedig mostazonnalelolvasod és elmagyarázod mirőlszólt!!!” (Ilyenkor nagyon félelmetes tud lenni. Képzelj el egy könyvtárost, aki olyan arcot vág, mintha Pick szalámit talált volna a kikölcsönzött könyvben. Na, pont olyan volt, csak félelmetesebb). Úgyhogy mondom itt nincs mese, eldobok kardot-kaszát, és nekiállok olvasni.

A borító elég baljós hangulatú, és sokakkal ellentétben nekem nagyon tetszik a rajta lévő szimbólum, szerintem tök para. Kíváncsi voltam, hogy vajon a tartalom is hozza-e majd ezt a sötét hangulatot, főleg, hogy a Madarak után én is nagyon magasra tettem a lécet. Hát, egyik szemem sír, a másik nevet, de nézzük meg, miért is.

A kerettörténet szerintem működött: az 1950-es évek világa egy rock-banda szemszögéből kellően érdekes háttér, és jól kapcsolódik hozzá a kiinduló probléma, nevezetesen egy különös hang, melynek senki sem ismeri a forrását, de mindenki megőrül tőle, aki csak hallja. Tetszik, hogy Malerman ismét az érzékeinkkel játszik: a látás után ezúttal a hallásé a főszerep, és persze itt is a zsigeri félelmeinket igyekszik felszínre hozni.

A fülszövegen túlmenően nagyon nehéz úgy összefoglalni a tartalmat, hogy ne lőjek le túl sok poént, nagy vonalakban annyi történik, hogy a kórházban felébredő Philip Tonka visszaemlékezéseiből szép lassan megtudjuk, mi is történt a sivatagban, ezzel párhuzamosan pedig az őt ápoló nővér, Ellen szemszögéből látjuk a jelen eseményeit.
Mind a váltott szemszög, mind a váltott időkezelés teljesen vállalható volt, gördülékenyen, gyorsan lehetett vele haladni. Na de akkor jöjjön, mivel is volt problémám. Őszintén azt gondolom, hogy ez hajszál híján egy tökéletes regény, ugyanakkor a szerző szerintem elkövetett egy olyan baklövést, amiért nagyon haragszom.

 Természetesen az itt a fő kérdés, hogy mi is ez a különös hang, ki alkotta, ki generálja, és miért. Én azt gondolom, hogy egy horror-történetnél két választása lehetett volna az írónak. Vagy hagyja az egészet a rejtély-tartományban (ld. Madarak a dobozban), vagy előáll egy érthető, elfogadható magyarázattal. Ennek sem kellene túl konkrétnak lennie, elég lenne az, hogy „valami misztikus”, vagy „valami földönkívüli”, aztán én majd szépen elhelyezem magamban valahol. Lehetne persze egy harmadik verzió is, amikor dekára el van magyarázva minden, azzal sincs bajom, maximum megöli a hangulatot. Na, ehhez képest itt valami furi negyedik megoldás történik. Elkezdett kibontakozni egy teljesen jó, kellően misztikus háttér (a történelem, háború örök körforgása, pusztítás kontra teremtés stb.), majd a szerző belekutyult néhány teljesen racionális, de csak félig kifejtett magyarázatot. Így nem állt össze kerek egésszé, és a vége sem hozott megnyugvást.



Szóval bajban vagyok, na. Mert igazából tényleg nem azért vagyok ennyire pipa, mert rossz a könyv, éppen ellenkezőleg: mert annyira brutálisan jó lehetett volna, ha az utolsó 50 oldalt egy picit jobban átgondolja Malerman. Így aztán nem brutális, csak szimplán jó, legalábbis nekem tetszett, mert a hibái ellenére engem elkapott a hangulata, a képszerűsége, és az, hogy sosem tudhatom, becsapnak-e éppen az érzékszerveim.

És hogy visszatérjünk a leglényegibb kérdésre: nem, nem tudtam Anyunak értelmesen elmagyarázni, miről szólt. Úgyhogy várjuk, hogy tesóm is elolvassa, hátha hárman okosabbak leszünk.:)

Értékelésem: 5/4
Kinek ajánlom? Azoknak, akiknek a hangulat fontosabb, mint hogy minden kristálytisztán összeálljon a történet végére. 



Megjegyzések