Elizabeth eltűnt

Fülszöveg:

Maud ​fokozatosan veszíti el emlékezetét és kapcsolatát a világgal. Egyvalakit azonban nem tud és nem is akar elfelejteni: barátnőjét, Elizabethet – aki eltűnt. Vagy akiről azt hiszi, hogy eltűnt, és veszélyben van. De senki nem hallgat rá: sem a lánya, sem a gondozói, sem a rendőrök, és legkevésbé Elizabeth fia. Netán az ő keze lenne a dologban?
Maud csak a házában szanaszét kitűzött kis céduláira, az érzéseire és emlékfoszlányaira hagyatkozhat, de elhatározza, hogy kideríti az igazságot, és megmenti a barátnőjét. Eltökéltsége a megszállottsággal határos. Kutat Elizabeth üres házában, az utcákon és a kertben, de időérzéke, teste és a tárgyak sora is mindinkább cserben hagyja. Az összeszedegetett töredékek végül mégis elvezetik valahová: a régmúltba, egy másik megoldatlan rejtélyhez. Sukey, a nővére röviddel a II. világháború után váratlanul eltűnt, sorsára sosem derült fény. Vajon eltűnésének rejtélye megmutatja az utat Elizabethhez?

Emma Healey négyévesen írta első történetét. Nyolcévesen azt mondta a tanító nénijének, hogy író lesz, de tizenkét éves korára meggondolta magát. Eltelt még tíz év, mire visszatalált az íráshoz. Az Elizabeth eltűnt első regénye, amelyet óriási várakozás előzött meg, és amely Nagy-Britanniában A lány a vonaton sikerével felérő szenzációt keltett, valósággal rabul ejtette hamar millióssá duzzadt olvasótáborát.

Véleményem:

Érdekes, hogy ez a regény egyáltalán nem került a látóterembe korábban, és most is csak azért olvastam el, mert egy kedves molytársam nagyon ajánlotta, és a fülszövege is felkeltette az érdeklődésemet. Már a Megmaradt Alice-nek is nagy kedvencem volt ebben a témában, szóval izgatottan kezdtem neki az olvasásnak.

A főhősünk, Maud, saját kis lakásában éli mindennapjait, elvégzi napi rutinjait, de egy gondolat nem hagyja nyugodni: Hová tűnt kedves barátnője, Elizabeth? Persze mi olvasók is egyre inkább tudni szeretnénk az igazságot, az azonban jó sokáig várat magára, az információkat csak szép fokozatosan csöpögteti az író. És ha ez még önmagában nem lenne elég izgalmas, első kézből, Maud szemszögéből szembesülünk azzal, ahogyan fokozatosan egyre szétszórtabb lesz, elfelejt kisebb-nagyobb dolgokat, egészen addig, amíg időérzéke és emlékei teljesen darabokra hullanak.

 Mindez pedig attól zseniális, hogy nem pusztán elmeséli utólag, hogy milyen nehéz volt számára, amikor valamit elfelejtett, hanem adott esetben ugyanazokat a dolgokat, gondolatokat ismétli oldalakon keresztül. Ettől lesz egyszerre végtelenül szomorú is a regény, hiszen tudjuk, ebből az állapotból már nincs visszaút. Nagyon sajnáltam Maud-ot, és nagyon sajnáltam a lányát, Helen-t is, aki a nehézségek ellenére igyekszik úgy gondoskodni édesanyjáról, hogy közben a lehető legkevésbé sértse meg méltóságát, önállóságát.

 Szerintem egyébként az inkább mellékszereplő Helen karaktere volt a legzseniálisabb a történetben. Nagyon ritka, hogy egy író ilyen bátran és hitelesen ábrázolja azt a kettősséget, amivel egy beteg ember ápolása jár. Helen szereti az anyját és tisztában van azzal, hogy nem tehet a betegsége tüneteiről, néha mégis eluralkodik rajta a düh, a türelmetlenség és a fáradtság. Ezeket az érzéseket sokszor szégyellni szoktuk a való életben, pedig fontos, hogy megértsük, teljesen természetesek, és meg kell tudnunk bocsátani magunknak.

Nagyon tetszett az is, ahogy a jelen eseményei és a múltban történtek váltakoznak, majd szép lassan összeérnek. Úgy gondolom, egy krimi-jellegű nyomozós történetnél néha sokkal érdekesebb, ha az emberi elmében kell nyomoznunk, és az elszórt szilánkokból valahogyan összeállítani a teljes képet.

Összességében úgy érzem, nem volt egy könnyű utazás ez a regény, engem nagyon mélyen megérintett és sokszor elszomorított, de ugyanakkor mégis van benne egy olyan fajta könnyedség, amitől az élmény nem vált fullasztóvá vagy nyomasztóvá. Nagyon örülök, hogy eljutott hozzám Maud története, és hogy megtudhattam, hová tűnt Elizabeth.

Értékelésem: 5/5

Kinek ajánlom? A megható, elgondolkodtató történetek szerelmeseinek.