A blackwateri világítóhajó (értékelés és nyereményjáték)

Az ír szerző, Colm Tóibín legújabb, magyarul megjelent regényében ezúttal három olyan nő kényszerül egy fedél alá, akik évek óta nem ápolnak egymással jó kapcsolatot. Az nagymama, az anya, és az unoka ezúttal kénytelen szembenézni a múlt sérelmeivel és a világítótorony fényében fürdő rozoga tengerparti ház újra megtelik élettel – miközben a benne lévők búcsúzni kényszerülnek. Tartsatok a Blogturné Klub három bloggerével, ismerjétek meg Helent, Lilyt és Dorát, és nyerjétek meg A blackwateri világítóhajó egy példányát!

Kiadó: Park Kiadó, 2019 

Oldalszám: 280 oldal

ISBN: 9789633554784

Eredeti cím: The Blackwater Lightship

Fordító: Greskovits Endre

A könyvet ITT tudod megrendelni!

Fülszöveg:

A Brooklyn és a Nora Webster szerzőjétől

Írország, az 1990-es évek eleje.

Három nő – Dora Devereux, a lánya, Lily és az unokája, Helen – sokéves viszálykodás után törékeny békét köt. Helen imádott öccse, Declan ugyanis haldoklik, és a három nő a nagymama roskatag tengerparti házában találkozik vele meg két barátjával. Ez a különböző korú és különböző gondolkodású hat ember kénytelen meghallgatni és elviselni egymást.

„Kiskoromban, amikor feküdtem az ágyban, úgy hittem, hogy a Tuskar egy férfi, a blackwateri világítóhajó pedig egy nő, és mindketten jeleket küldenek egymásnak meg más világítótornyoknak, mintha nászidőszak lenne. A férfi energikus volt és erős, a nő gyengébb, de állhatatosabb, és néha már a sötétség beállta előtt világítani kezdett. És azt gondoltam, hívják egymást; nagyon megnyugtató volt, hogy a férfi erős, a nő pedig hűséges.”

„Tóibín kivételes tehetsége a regény érzelmi koreográfiájában mutatkozik meg. Helen elhidegült az anyjától is, a nagyanyjától is, és Tóibín gyönyörűen segít nekik békét kötni.”

David Robson, The Sunday Telegraph

Véleményem:

Bár a Brooklyn már régóta a polcomon áll és szemezek vele, eddig még nem jutottam odáig, hogy elolvassam, így végül ez lett az első regényem Colm Tóibín munkásságából. Azzal kapcsolatban most eléggé bizonytalan vagyok, hogy mennyire volt szerencsés ezzel indítani, ugyanis a vitathatatlan pozitívumok mellett akadt jó pár dolog, amivel nehezen békéltem meg. Ettől függetlenül nem bánom, hogy sort kerítettem rá, jó ideje vonzódom minden olyan történethez, ami a családi kapcsolatok összetettségéről, a rejtett sérelmekről, illetve ezek generációkon átívelő hatásairól szól. A blackwateri világítóhajó tökéletesen beleillik ebbe a kategóriába, és a hiányosságai ellenére tudott új szempontokat nyújtani számomra ezzel kapcsolatban.

A történet viszonylag lassan indul, megismerjük Helent, az iskolaigazgatót, aki férjével és két fiával él Írországban, és akinek látszólag mindene megvan ahhoz, hogy boldogan éljen. A család éppen egy nagy vendégségre készül, az emberek sürögnek-forognak, mi pedig kicsit értetlenül olvassuk, mégis hova fog mindez a látszólagos eseménytelenség kifutni. Roppant szemfülesnek kell lennünk ahhoz, hogy a történések mögött meglássuk azt az ürességet és hiányt, ami az asszony lelkét kitölti, és ami miatt - hiába látja el családját és kötődik gyermekeihez- mégis az a benyomásunk, hogy végtelenül magányos. A fordulópontot az jelenti a cselekményben, amikor Helen váratlan hírt kap öccséről, Declanről. A férfi nagyon beteg, kórházba került, és az a kérése, hogy újra jöjjön össze a család nagymamájuk, Dora tengerparti házában. 

Eddigre már kiderül a rövidebb visszaemlékezésekből, hogy Helen és a család nőtagjai között egyáltalán nem felhőtlen a viszony. Nem csak nagyanyjához, de édesanyjához, Lilyhez is ellentmondásos érzések fűzik, akivel hosszú évek óta alig kommunikált. Szeretne fivére kedvében járni, ugyanakkor görcsös félelemmel és ellenállással tölti el a találkozás gondolata. Olvasás közben nagyon bíztam benne, hogy szép fokozatosan kibontakozik előttem mindaz a dráma és élettörténet, ami ehhez az állapothoz vezetett, és megérthetem majd, milyen ki nem mondott szavak és megélt traumák állnak a három asszony viselkedése mögött. A problémám éppen azzal volt, hogy ez csak részben valósult meg, de erről mindjárt egy kicsit bővebben.

Dora tengerparti házában nem csak a lánya és két unokája jön össze, hanem Declan két barátja is, Paul és Larry, akik segítenek ellátni a súlyosan beteg férfit. Megmondom őszintén, nem igazán értettem ennek a két szereplőnek a funkcióját. Paul esetében mondjuk találtam ésszerű érveket, hiszen a férfi objektív, kívülálló szerepével sokszor hozzájárult ahhoz, hogy a család sérelmeire rávilágítson, vagy a beszélgetések által segítsen felszínre hozni a valódi problémákat a kapcsolataikban. Erre azonban bőven elegendő volt az ő karaktere, Larryt sajnos teljesen töltelék-szereplőnek éreztem. Ugyanez volt a bajom Helen férjével, Hugh-val is: ahhoz eleget megtudtam róla, hogy kíváncsi legyek rá, viszont a szerző nem bontotta ki teljesen a karakterét, amit nagyon hiányoltam. Mindez nem lett volna akkora probléma, ha a hangsúly Helen, Lily és Dora figuráján van, és azt mutatja be nagyon pontosan az író, hogy a három generáció női sorsai hogyan fonódnak össze egymással, de ahogy korábban is utaltam rá, számomra ez sem valósult meg teljesen. Helen anyjáról, Lilyről viszonylag tiszta képet kapunk, jól összeáll a fejünkben, hogy férje betegsége közben hogyan távolodott el gyermekeitől, ami olyan törést okozott köztük, ami az évekkel csak egyre súlyosbodott. Viszont sokkal többet szerettem volna kapni az ő és anyja, Dora kapcsolatáról, hogy megértsem, honnan indult az egész dominó, ami a család diszfunkcionális működéséhez vezetett.

Ha a háttér és az előzmények nem is lettek az én ízlésemnek megfelelően kibontva, az viszont igen, ahogy a szereplők igyekeznek megküzdeni a jelenlegi helyzettel. Declan betegsége egyfajta szimbólum, hiszen a család betegségét is jelképezi, melyet az asszonyok igyekeznek a maguk módján orvosolni. Szép az a dinamika, ahogy a három nő felváltva igyekszik nyitni a másik kettő felé, és ha tökéletes befejezés nincs is, azért látunk arra vonatkozó megnyugtató utalásokat, hogy soha nem késő megjavítani azt, ami elromlott. Helen személyét eleinte nehezen tudtam hova tenni, ridegnek és érzéketlennek tűnt, de a Paullal folytatott beszélgetései alapján az ő motivációi és védekező mechanizmusai közül sok láthatóvá vált.

"És az egész önmagamat juttatta eszembe, hogy miért nem érzem szükségét, hogy jóban legyek anyámmal meg nagyanyámmal, hogy félretettem az egyik énemet, ami megsérült, és hagytam rothadni. Amikor apám meghalt, a fél világom összeomlott, de nem tudtam róla. Mintha a fél arcom szétlőtték volna, de én csak beszélnék és mosolyognék, azt gondolnám, hogy ez nem is történt meg, vagy hogy majd visszanő."

A regény hangulata, atmoszférája eléggé sötét, sokszor nyomasztó, lehet, hogy ez is belejátszott, hogy kicsit küszködnöm kellett vele olvasás közben. Sajnálom, hogy az említett hiányosságok miatt nem lehetett számomra tökéletes olvasmány, főleg azért, mert a témában szerintem ennél sokkal több potenciál lett volna. Ettől függetlenül nem mondanám semmiképpen, hogy nem ajánlom, hiszen nem vagyunk egyformák és lehet, hogy másoknak sokkal jobban betalál, mint nekem. Azt viszont fontos szem előtt tartani, hogy az izgalmas cselekmény helyett itt sokkal inkább lassan kibontakozó lelki folyamatokkal fogunk találkozni.

Értékelésem: 5/3,5
Kinek ajánlom? A lélektani regények rajongóinak, különösen akkor, ha sokat olvasnak ebben a témában és nyitottak minden újdonságra. 

Nyereményjáték:

A címadó világítótorony ugyan nem létezik, de az Egyesült Királyság dúskál ezekben a csodálatos építményekben. Ezúttal három, híres világítótorony nevét keressük; a képek és a leírások segítségével csak annyi a dolgotok, hogy kitaláljátok, melyikre gondoltunk.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Feladvány:

Wales legrégebbi világítótornya, Talacre partján található. 1776-tól 1844-ig működött. Szellemjárta helynek tartják.

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

05/12 A Szofisztikált Macska

05/14 Könyv és más

05/16 Nem félünk a könyvektől