VadÁdám-trilógia 3.: MaddAddam (értékelés és nyereményjáték)

Elérkezett az idő, hogy Margaret Atwood trilógiájának utolsó részét, a MaddAddamet is górcső alá vegye a Blogturné Klub három bloggere. Kövessétek nyomon a turnét, hogy megtudjátok, hogy tetszett nekünk ennek az izgalmas disztópiának a lezárása. Természetesen a turné végén ti is nyerhettek egy példányt a könyvből.

Kiadó: Jelenkor, 2019

Oldalszám: 604 oldal

ISBN: 9789636767990

Eredeti cím: Maddaddam

Fordító: Csonka Ágnes

A könyvet ITT tudod megrendelni!

Fülszöveg: 

A ​MaddAdam-trilógia befejező kötetének főszereplői Az Özönvíz évében megismert Zeb és Toby, akik a többi túlélővel együtt új életet kezdenek az elpusztult civilizáció romjain. A táborukba érkeznek a guvatkák, akiknél épp kezdődik a párzási időszak. A Guvat és Gazellában megismert Hóember súlyos sérüléséből lábadozik, így Tobyra hárul a feladat, hogy átvegye a próféta szerepét a guvatkák közt. A járvány előtti világról szóló történeteiből lassan kiderül, mi és hogyan okozta valójában az emberiség pusztulását. A tábor lakóinak mindennapjai folyamatos küzdelemben telnek: a börtönként szolgáló gladiátorarénából kiszabadult vérszomjas bűnözők mellett a hiperintelligens hibrid disznófaj, a gömböcök is támadásra készülnek ellenük.

Margaret Atwood egyik legnagyobb szabású disztópiája a MaddAddam-trilógia. A Guvat és Gazella, valamint Az Özönvíz éve javított kiadásban jelenik meg a Jelenkor Kiadó gondozásában, a befejező kötet, a MaddAddam pedig most először olvasható magyarul.

Véleményem:

Újabb hosszú utazás végére értem azzal, hogy becsuktam Margaret Atwood trilógiájának befejező kötetét. Ez az utazás semmiképp nem volt könnyed vagy felhőtlen, már csak a komoly témaválasztás és a súlyos, sokszor nyomasztó mondanivaló miatt sem. Ettől függetlenül nagyon örülök, hogy részt vettem rajta, mert úgy érzem, egy komoly irodalmi élménnyel lennék most szegényebb, ha nem teszem. Igazából jól esne egyben értékelni a három kötetet, hiszen csak így tekinthető kerek egésznek a történet, de mivel a benyomásaim nem voltak ugyanolyanok az egyes részeknél, mindenképpen érdemes külön is szólni a Maddaddam-ről (épp ezért néha kicsit csapongani fogok a kétféle megközelítés között, de jelen esetben így van csak értelme). Szóval először is lássuk, hogy ez a kötet hogyan vitte tovább a korábban kibontakozó cselekményt, és sikerült-e betetőznie az eddigieket.

A sorozat idővezetése nem lineáris, térben és időben egyaránt csapongunk, ráadásul az első két kötet nagyjából ugyanazt az időintervallumot foglalja magába, csak az egyik a Konszernek világába, a másik a plebsztelepekre kalauzol minket. Míg a Guvat és Gazellából megismerhettük Atwood utópisztikus világának technológiai és politikai hátterét (az egész elrettentő génmódosító eljárásoktól kezdve a totális bizalmatlanság és megfélemlítés rendszeréig), addig Az özönvíz éve az átlagemberek nyomorúságos, szegény és nyers életét mutatta meg nekünk. Nagyon hatásosnak éreztem ezt a kontrasztot, mind dramaturgiailag, mind szerkesztésben ügyes megoldásnak tartom, és az így ismertetett előzmények szépen megágyaztak annak, hogy majd a várva várt harmadik kötetben megismerjük, hová vezettek mindezek a jelen szempontjából. Miután főbb szereplőink, a guvatkákat patronáló Hóember és a néhai Kertészek megmaradt tagjai végre keresztezik egymás útját, már előre dörzsöltem a tenyerem, hogy milyen kalandok várnak rájuk ebben az új világban, vagy milyen, a múltból felbukkanó árnyakkal kell még megküzdeniük. 

És itt ki is lyukadunk a korábban feltett kérdésre: sajnos úgy éreztem, a záró kötet nem tudta olyan módon betetőzni ezt a történetet, ahogy azt vártam volna. Persze, mivel Atwood esetében így is számíthatunk a kiemelkedő, már-már szépirodalmi színvonalra és a kemény mondanivalóra, nem lehet sem rossznak, sem hiányosnak tekinteni a Maddaddam-et (ha nem lett volna annyira megterhelő érzelmileg, akármeddig el tudtam volna olvasgatni ezt a történetet), csak éppen úgy éreztem, hogy az első, majd különösen a második résszel olyan magasra került a mérce, hogy jogosan voltak túlzó elvárásaim. Kicsit több akciót és cselekményt vártam volna, és valamiféle elementáris katarzist a végére, ehelyett inkább a karakterek további árnyalását, érdekes interakciókat és további etikai, filozófiai kérdéseket kaptam. Ami persze önmagában nagyon jó, és eddig is részét képezték a regény világának, mégis valahogy több ingerre lett volna szükségem ahhoz, hogy tökéletesen elégedett legyek. Mindez teljesen szubjektív, lehet, hogy valakinek pont a történet lassú folyása fog tetszeni és az, hogy van idő mindenen tisztességesen elrágódni. 

Szerencsére akadt bőven pozitívum. Először is nagyon örültem, hogy Toby karakterét még jobban megismerhettem, az én szememben ő volt a trilógia igazi hőse, ráadásul mindezt nem tolakodó tulajdonságokkal vagy nagyszabású tettekkel érte el, csupán szelíd, állhatatos és türelmes jellemével. Végig nagyon drukkoltam, hogy amennyire lehetséges egy ilyen világban, jól alakuljon a sora, és ezért még azt sem bántam, hogy némi romantikus szál vegyült ebbe a részbe (ami egyébként a maga ügyetlen-esetlen módján szerintem végtelenül szerethető és őszinte volt). A másik dolog, ami nagyon tetszett, a guvatkák, különösen Feketeszakáll fejlődése volt. A velük való nehézkes kommunikáció sokszor humorossá tette a párbeszédeket, ugyanakkor nagyon szépen rávilágított arra is, hogy az ártatlanság milyen viszonyban áll a tudással és az információkkal, és számos kérdést felvet az emberi létezéssel és természettel kapcsolatban. A guvatkák mindent elsöprő vágya, hogy megismerjék saját eredettörténetüket, párhuzamba hozható az ember értelemkereső magatartásával, és azzal a szükséglettel, hogy akár mitológia, akár vallás formájában, de szavakba öntse a létezés lehetséges okát és célját. Kicsit több potenciált láttam volna a maroknyi túlélő csoporttá szerveződésében, szerintem egy ilyen posztapokaliptikus világban nagyon izgalmas lehet az ezzel kapcsolatos dinamika és struktúra, itt ez most egy picit foghíjas maradt számomra. A fő konfliktust inkább a külső ellenség adta, az a néhány életben maradt gonosztevő, akik már a második részben is rettegésben tartották szereplőinket. Külön plusz pont azért, hogy a gömböcök is nagyobb szerepet kaptak, ráadásul nem várt módon alakult hőseink kapcsolata ezekkel a szuperintelligens sertésekkel.

Valahol ijesztő belegondolni abba, amit az írónő is kiemelt az utószóban, miszerint a könyvekben semmi olyasmi nem szerepel, amire ne lenne már most, napjainkban is kísérlet, szándék, vagy egyenesen létező gyakorlat. A végsőkig igyekszünk kizsigerelni és a magunk kényelmére formálni a világot, amiben élünk, és nem biztos, hogy mindig észre vesszük, ha átléptük azt a határt, ami az ésszerűség és az emberség mezsgyéjén tartana minket. Ez a trilógia tehát jó lecke és figyelmeztetés lehet arra vonatkozóan, hova vezethet a "fejlődés", ugyanakkor némi reményt is megcsillant azzal kapcsolatban, hogy még szélsőségesen rémes körülmények között is lehet igaznak és jónak maradni. Mindent egybevetve, ha kicsit mást is vártam, összességében kiemelkedőnek tartom a sorozatot, ritka, hogy egy regény egyformán hasson ilyen erővel az olvasó érzelmeire és gondolataira is. Örülök, hogy végre magyarul olvasható mind a három kötet, és remélem, hogy minél több emberhez fog eljutni Atwood borús víziója. 

Értékelésem: 5/4

Kinek ajánlom? A teljes sorozatot mindenkinek, aki egyedi disztópiát szeretne olvasni szépirodalmi minőségben, és szeret elgondolkodni társadalmi, tudományos vagy lélektani kérdéseken.

Nyereményjáték:

A MaddAddam-sorozat 3. könyvének részét képezik a guvatkáknak mondott mesék is, melyekből megismerhetik az eredettörténetüket (még ha hamis módon is…). Ezúttal a blogjainkon világteremtés-történetek részleteit olvashatjátok. Annyi a dolgotok, hogy kitaláljátok, mely népekhez kapcsolódnak ezek a történetek, és beírjátok a Rafflecopter megfelelő sorába.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Kérjük, hogy levelünkre 72 órán belül válaszoljatok, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk! A kiadó csak magyarországi címre postáz.

Feladvány:

“A Világéjszaka sötét, mindent elborító, mozdulatlan tengerének színén összecsavarodva nyugodott Ananta, a Végtelenség Kígyója, s rajta álomba merülve pihent Visnu, a mindenség létesítője és fenntartója, az egyetlen hatalom. Bensejében a világ egész tartalma mint nyugvó gondolat derengett, rajta kívül nem volt élet, nem mozdult semmi. Álmában egyszerre megrezdült benne a gondolat, és Visnu felébredt. Kinyitotta szemét, és látott. Abban a szempillantásban megindult a mozgás az odáig nyugvó ősanyagban. Visnu létesítő akarata kisarjadt, és köldökéből egy lótusz nőtt elő. A lótusz széttárta szirmait, és íme, a lótusz kelyhében ült Brahmá, az Egynek Teremtő Ereje.”

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

08. 21. Spirit Bliss Sárga könyves út

08. 23. Könyv és más

08. 25. A Szofisztikált Macska