Töredelmes vallomás

Fülszöveg:

Egy életen át írtam novellákat. Elméletem szerint a novella nem azonos az elbeszéléssel. Az elbeszélés olyan történet, amelyet a havilapokban adunk közre, terjedelme tizenötezer karakternél több, néha húsz- vagy akár harmincezer. Elég hosszú tehát. A novella viszont az, ami befér a hetilap egy teljes oldalára, tehát régi számolással kábé tíz flekk (ennyi nagy sorközzel telegépelt oldal). Ami ennél is rövidebb, az mi? A két háború közt tárcának hívták, ám az inkább egyfajta személyes újságcikk. Lehet-e novellát – történetet – írni még sokkal tömörebben, ha tetszik, töményebben? Kihívás. Én megpróbáltam, először szerkesztői kérésre, aztán már sportból, „odaülök, rövidülök” jeligére. 

A kötetben olyan vallomások találhatóak, amelyeket kicsit – vagy nagyon – szégyell az ember, s nem szívesen mesél el, még baráti vagy családi körben sem. (A fotóm is efféle.) Erőt kellett vennem magamon… értik. Erre utal a cím: töredelmes vallomás.

Véleményem:

Úgy tűnik, ez a kötet szinte mindenkit arra ösztönöz, hogy maga is önvizsgálatot tartson, legalább egy egészen kicsikét, úgyhogy én is vallomással fogom indítani az értékelésemet, egészen pontosan kettővel. Az első, hogy soha, semmit nem olvastam még Vámos Miklóstól. Nem azért, mintha direkt mellőztem volna, egyszerűen így alakult, Régen túl kicsi voltam hozzá, az utóbbi években pedig mindig annyi volt az olvasnivaló, hogy az ő könyvei be se kerültek a látóterembe. 

A második, hogy van egy közös fotóm az íróval. Olyan tízéves forma kislány lehettem, édesanyám könyvtáros volt, Vámos Miklóst pedig meghívták egy könyvbemutatóra vagy író-olvasó találkozóra. Gondolom, lehet sejteni, hogy tízévesen mennyire éreztem át az esemény súlyát, én csak arra emlékszem, hogy odaállítottak fényképezkedni a híres bácsival (elnézést a titulusért, de hát beláthatjuk, hogy tízéves korban minden férfi bácsi, aki mondjuk betöltötte a húszat). Emlékszem, hogy közvetlen volt és kedves, az előhívott fényképet pedig azóta is őrizgetem. Úgy tűnik, húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy eme közös emlék után végre én is közelebbi ismeretségbe kerüljek a szerző munkásságával. 

Úgyhogy azt gondolom, az értékelésem nem olyanoknak lehet a leghasznosabb, akik ismerik és szeretik az író köteteit, sokkal inkább azoknak, akik még csak kacérkodnak velük. A saját tapasztalatomból kiindulva ez a vallomás-gyűjtemény kiváló választás lehet első ismerkedésnek, engem legalábbis egyből beszippantott, és nagyon kellemes órákat okozott az olvasása. Valahogy a novellákkal, rövid történetekkel egyébként hadilábon állok, most mégis jól esett, hogy utazás, vagy a mindennapi teendők közben csak felcsaptam a könyvet, és egy-egy történetet olvastam-emésztgettem. Ahogy a cím is mutatja, vallomások ezek, olyan emlékek, érzések, gondolatok, melyeket az ember kicsit szégyenlősen, pironkodva vall be, de amelyek mégis végtelenül emberivé és szerethetővé teszik tulajdonosukat.

"Az emberbe most tőrdöfésként fájdul a fölismerés: az öregedés elsősorban lelki torzulás, a kor előrehaladtával öles lépteket tesz az érintett az undokosodás sártocsogós útján. Ah…hiszen volt már az ember undok, tizenévesen, akkoriban elmebetegnek gondolt mindenkit, aki elmúlt húsz, s agyoncsapásra érdemesnek."

Szeretem, amikor egy történeten keresztül indirekt módon szedhetek fel apró információ-morzsákat arról, milyen lehetett az élet a szüleim gyerekkorában. Legyen szó akár arról, mennyibe került a resztelt máj a vendéglőben, akár arról, hogyan lehetett megízlelni a lázadás vagy a szabadság ízét, ezek a kis lenyomatok sokat segítenek abban, hogy a saját életemet és történetemet kontextusba tudjam helyezni. Ráadásul minderről könnyed, szórakoztató, mégis szépirodalmi minőségű stílusban olvashatunk, ami hosszabb-rövidebb időre kiragad minket a hétköznapi valóságunkból.

Bár az íróval nagyon sok szempontból különbözünk egymástól (hogy csak a legegyszerűbbeket említsem, nem és generáció tekintetében), mégis képes arra, hogy olyan módon és olyan témákról fogalmazzon meg érzéseket, amikkel nagyon könnyű azonosulni. Különösen közel éreztem magamhoz azt a fajta életigenlő szemléletet, ami az egész kötetet átjárja. Ha meg kellene valamilyen tanulságot fogalmaznom, ami az én olvasatomban lecsapódott a könyvből, akkor az biztosan az lenne, hogy nem szabad a fájdalmakat és sérelmeket dédelgetni és rejtegetni, ugyanúgy, ahogy a bizonytalan jövő miatt sem érdemes örökösen aggódni. A jelen állapotot és pillanatot kell minél közelebb engednünk magunkhoz, és elfogadni nem csupán azt, hanem saját magunkat is benne, minden hibánkkal és erényünkkel együtt. 

"Ezennel kijelentem, büntetőjogi felelősségem teljes tudatában, hogy megbocsátok. De…aki gyereket felnőtt bringán azzal a rohadt cekkerrel ilyesfajta poharas tejfölért küld, az ne is egyék! Rakott krumplit semmiképp."

Bár ezek különálló történetek, mégis azt gondolom, hogy összefüggő könyvként érdemes értékelni, akkor van igazán súlya, ha az ember szépen, módszeresen végigolvassa. Biztos vagyok benne, hogy mindenki talál benne olyan gondolatot, amit jobban magáénak érez, vagy ami segít eltöprengeni a saját viselt dolgainkról. Aztán ha esetleg van hozzá kedvünk vagy bátorságunk, mi is bevallhatunk ezt-azt. Legalább saját magunknak. 

A könyvet köszönöm szépen az Athenaeum Kiadónak!

Értékelésem: 5/5

Kinek ajánlom? Nem tudom, hogy a szerző korábbi rajongói hogyan viszonyulnak ehhez a kötethez, viszont bátran ajánlom mindenkinek, aki most szeretne megismerkedni Vámos Miklós munkásságával. Nekem egyértelműen kedvet csinált a további ismerkedéshez.