Legvégül a szív (értékelés és nyereményjáték)

 

Margaret Atwood legújabb magyarul megjelent regénye ismét egy sajátos hangulatú, fontos társadalmi és erkölcsi problémákat felvető disztópia. Az írónő által megálmodott világban a gazdasági válságra és vandalizmusra adott reakcióként az emberek idejük felében mesés körülmények között élnek Consilience városában, míg az idő másik felében fegyencként ülnek a Pozitron börtönben. Ha kíváncsiak vagytok a történetre, tartsatok bloggereinkkel, és nyerjétek meg a Jelenkor Kiadó által felajánlott példányt!

Kiadó: Jelenkor, 2021

Oldalszám: 508 oldal

ISBN: 9789635180684

Eredeti cím: The ​Heart Goes Last

Fordító: Csonka Ágnes

A könyvet ITT tudod megrendelni!

Fülszöveg:

Amerikát ​romba döntötte a gazdasági válság. A munkanélküliektől és hajléktalanoktól hemzsegő rozsdaövezetekben bandák, vandálok és elmebetegek fosztogatnak. A fiatal házaspár, Stan és Charmaine azért van még életben, mert csodával határos módon megmaradt autójukban laknak, ám nemritkán így is másodperceken múlik a sorsuk. Egy nap megváltásként érkezik a hír: önkénteseket keresnek Consilience városába, a Pozitron Projektbe. A Projekt résztvevőinek rendes munka és kényelmes, tiszta otthon jár – minden második hónapban. A köztes időszakokat viszont a város és a projekt szívét jelentő Pozitron börtönben, fegyencként kell tölteniük, házukat pedig frissen szabadult váltótársaik foglalják el, akikkel szigorúan tilos érintkezniük – erről a Megfigyelés gondoskodik. Elsőre nem tűnik túl nagy áldozatnak egy rendezett életért cserébe, ám amikor Charmaine a szabályokat áthágva szenvedélyes viszonyba kezd váltótársával, nyugtalanító események láncolata veszi kezdetét, s előbb-utóbb kénytelenek feltenni a kérdést, mi zajlik valójában Consilience és a börtön falai mögött.

Margaret Atwood 2015-ben írt disztópiájában a társadalmi felelősség és a közös túlélés problémái mellett előtérbe kerülnek az egyéni lét, legfőképpen a szenvedély kérdései: meddig mehet el az a másik birtoklásában anélkül, hogy elveszítené önmagát?

„Ők maguk, a jövendő Pozitron-tervezők – igazi hősök! Úgy döntöttek, vállalják a kockázatot, az emberi természet jobbik felére apellálnak, a psziché ismeretlen területeit tárják fel. Olyanok ők, mint a régi pionírok, utat törnek, helyet csinálnak a jövőnek: a jövőnek, amely biztosabb, gazdagabb és általában véve jobb miattuk. Az utókor áhítatos tisztelettel emlékezik majd rájuk. Ez a duma. Stan még életében nem hallott ennyi marhaságot. Másfelől viszont valahogy hinni akar benne.”

Véleményem:

Margaret Atwooddal sajátos a viszonyom. Azt talán nem jelenteném ki, hogy a kedvenc íróim között van, de az határozottan igaz, hogy mindenre kíváncsi vagyok, amit ír, és újabban rendre el is olvasom a frissen megjelent regényeit. Attól, hogy kedvenc legyen, talán csak az választ el, hogy még várok egy könyvre, arra a bizonyosra, ami tökéletes lesz a számomra, és amiben egyszerre van jelen minden olyan "atwoodos"-elem, amit annyira kedvelek. Nos, ez a pillanat egyelőre még nem jött el, ugyanakkor a Legvégül a szív rengeteg olyan új árnyalatot hozott, ami tovább színesítette az írói életművet, és sok szempontból más volt, mint amit eddig megszokhattam.

A történet a nem túl távoli jövőben vagy egy lehetséges, alternatív jelenben játszódik, olyan világban, ahol a gazdasági válság súlyosan megrengette Amerikát. Tombol a bűnözés és a vandalizmus, az emberek szinte élőhalottként viselkednek a különféle drogoktól, egyre kevesebb a munkalehetőség és a túlélés esélye. Ebben a rideg valóságban ismerjük meg főhőseinket egy házaspár, Stan és Charmaine személyében. Miután normálisnak mondható életük és mindennapjaik a semmivé váltak, a házaspár egy autóban próbálja túlélni az egyre keményebb éjszakákat az utcákon, és míg Charmaine igyekszik az élet napos oldalát látni, Stan egyre inkább elmerül a cinizmusban és a kilátástalanságban. Hamarosan azonban tudomást szereznek egy új, kísérleti lehetőségről, ami gyökeresen megváltoztathatná az életüket. Egy különös program keretében beköltözhetnek Consilience városába, ahol értelmes munka, kényelmes ház és nyugodt élet vár rájuk. Ezért cserébe semmi mást nem kell vállalniuk, csak azt, hogy havi váltásban az idejük felét a Pozitron börtönben töltik, míg a váltótársaik átveszik a helyüket a házban. A kísérleti modell lényege, hogy a börtönbeli élet is tevékenyen, kényelmesen és békében telik, így sokak számára még így is csábítóbb, mint az utcán maradni. Hőseink is döntenek, és belevágnak új életükbe. 

A rendszer furcsaságai ellenére a dolog kezdetben meglepően jól működik: bár a havi költözés és a börtönbeli élet némi kényelmetlenséggel jár, a házaspár látszólag megtalálja a helyét mindkét életében, ezért pedig nem tűnik nagy árnak a folyamatos megfigyelés, a magánéletbe való radikális beavatkozás vagy az az apró tény, hogy önszántukból nem hagyhatják el a programot. A bonyodalmak igazán ott kezdődnek, amikor egy véletlen miatt olyasmi történik, aminek nem lenne szabad: Charmaine találkozik a férfi váltótársával, és titkos viszonyba kezd vele. Ahogy a fülszöveg is ígéri, a kapcsolat sajátos láncreakciót indít be, melynek következtében egyre többet megtudhatunk a program valódi működéséről és azokról az ügyletekről, melyek a színfalak mögött zajlanak. Atwood itt végre elkezdi szabadjára engedni a fantáziáját (ami a technológia mai állása szerint sajnos nem is annyira elrugaszkodott): élethű szexrabszolgáktól programozott szerelmen át sok minden terítékre körül, leginkább végig azzal a fókusszal, hogy mennyit ér a szabad akarat és mennyit a biztonság, és hogy vajon hol húzódik az a határ, amit hajlandóak vagyunk feladni, vagy éppen felfedni saját magunkból.

Bevallom, nagyon vegyes érzéseim voltak az olvasás közben és utána is. Maga az alapötlet szerintem rendkívül izgalmas, és előzetesen abban a hitben voltam, hogy a regény főleg a normális és börtönbeli élet kettősségét, esetleg a börtönökkel kapcsolatos szociálpszichológiai jelenségeket fogja meglovagolni. Hamar kiderült, hogy nem ezen lesz a fő hangsúly, ellenben igen fontossá válik Stan és Charmaine házassága, vagyis pontosabban azok a dolgok, amikre azon keresztül rávilágít a szerző. Női főszereplőnk amolyan szerény, kicsit naiv, régi vágású feleség, aki biztonságra és nyugalomra vágyik, de amint megérinti a szenvedély és a tiltott gyümölcs ígérete, elszabadul benne egy olyan fajta sötétség és bujaság, amit férje mindig is hiányolt belőle. Később még sokszor visszaköszön ez a kettősség, akár az elvárások és a valóság, a normális és a perverz, az uralkodás és a megadás kapcsán. A problémám nem is ezzel volt, inkább azzal, hogy egy idő után mind a cselekmény, mind a mondanivaló kicsit csapongóvá vált, és még ha ki is kanyarodtunk valamiféle végső üzenethez, az oda vezető utat nem mindig láttam egyenesnek és magától értetődőnek. 

Maga a regény egyébként olvasmányos, sok érdekes gondolattal, amik a jelen problémáira is rávilágítanak (ez az egyik dolog, amit nagyon szeretek Atwood könyveiben), de valahogy az arányokat néha furcsának éreztem. Olyan jelenetek vagy szálak vannak hosszasan elbeszélve, amik szerintem a mondanivaló vagy a cselekmény szempontjából nem vittek annyira előre, izgalmasabb aspektusok pedig, amikben több potenciál lett volna, valahogy a háttérbe húzódtak. Sok téma kicsit légüres térben lebegett, nekem jobban tetszett volna, ha jobban alá vannak támasztva akár előzményekkel, akár erkölcsi kérdésfelvetésekkel (jó példa erre a szexrobotok témája). Van egy erős üzenete a szabadság és a felelősség kettőséről, ami egyébként át is jött, viszont abban nem vagyok biztos, hogy ezt az üzenetet ezzel a háttérsztorival lehetett a legeredményesebben elmondani. 

Bár úgy tűnhet a kritikai észrevételek miatt, hogy nem voltam elégedett a végeredménnyel, szerencsére erről nincs szó. Tetszett, hogy sokszor egészen abszurd jelenetek is megjelentek a regényben, rávilágítva a normalitás esetlegességére, ahogyan az is, hogy a szerelmet és a szexualitást nagyon sokféle aspektusból közelítette meg. A kísérleti programban résztvevők kettős életében szerintem sokkal több lehetőség lett volna, de maga az ötlet érdekes és gondolatébresztő volt. Szóval összességében, ha nem is ez volt az a regény Atwoodtól, amire mindig is vártam, nem bánom, hogy elolvastam, inkább rendületlenül és bizakodva várok tovább az igazira.

Értékelésem: 5/4

Kinek ajánlom? Azoknak, akik szeretik az olyan disztópiákat, ahol a hangsúly nem a világ felépítésén, hanem a különböző pszichológiai kérdéseken van.

Nyereményjáték:

Mostani nyereményjátékunkban Margaret Atwood munkásságával foglalkozunk. Minden állomáson találtok egy-egy idézetet, a ti dolgotok pedig, hogy rájöjjetek, melyik regényből származik, és beírjátok a címet a rafflecopter-doboz megfelelő helyére.

Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.

Feladvány:

“Az ép ész drága kincs; őrizgetem is, ahogy egykor a pénzzel tették. Gyűjtögetem, hogy legyen elegendő, mire eljön az idő. “

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

Blogturné Klub

08.21. Könyv és más

08.23. A Szofisztikált Macska 

08.25. Spirit Bliss Sárga könyves út

08.27. Readinspo

08.29. Pandalány olvas

08.31. Sorok között

09.02. Booktastic Boglinc