A ​fény, amit elvesztettünk

Fülszöveg:

Lucy és Gabe a terrortámadás napján, 2001. szeptember 11-én ismerkednek meg New Yorkban, ahol végzősök a Columbia Egyetemen. Az a nap mindkettejük életét örökre megváltoztatja. Miközben a város lángokban áll, ők először csókolják meg egymást. A következő tizenhárom évben elszakadnak, majd megtalálják egymást, újra és újra. Gabe fotós-újságíró a Közel-Keleten, Lucyt ugyanakkor New Yorkhoz köti a munkája. Útjukon álmok kísérik őket, vágyak, féltékenység, megbocsátás és mindenekfelett szerelem.

Lucynak pedig szembe kell néznie a végzetes kérdéssel: szerelmük, közös életük a sors kezében van-e, vagy a sajátjukban?

A könyv meghozta a szerzőnek a világhírt, harmincnál több nyelvre fordították le.

Véleményem:

Megint bebizonyosodott, hogy hallgatnom kell a belső sugallataimra. Nem igazán szoktam sima romantikus regényeket olvasni, mert alapvetően nem az én világom, de bizonyos esetekben, ha a fülszöveg valami különlegeset ígér, azért kivételt teszek. Így volt ez Jill Santopolo regényével is: a fülszöveg, a gyönyörű borító, és egy-két - számomra - megbízható blogger véleménye alapján úgy döntöttem, teszek vele egy próbát, hátha az én szívemhez is sikerül közel férkőznie.

Azt hiszem, az mindent elárul a véleményemről, hogy gyakorlatilag egy ültő helyemben kiolvastam, miután felütöttem, hogy belekukkantsak. Lucy elbeszélése annyira magával ragadott, hogy semmi másra nem tudtam figyelni, és minden egyes szó elemi erővel tört be a tudatomba és a lelkembe.

Ahogyan az már a fülszövegből is kiderül, a történet középpontjában két fiatal, Lucy és Gabe állnak, akik az egyetemen ismerkednek meg egymással a húszas éveik elején. Gabe fotósnak készül és járni szeretné a világot, Lucy pedig gyerekműsorok készítésében szeretne kiteljesedni. Mind a ketten tele vannak álmokkal és reményekkel, úgy érzik, a lábuk előtt hever a világ és csak arra vár, hogy ők elinduljanak felé. Első látásra egymásba szeretnek, méghozzá egy olyan napon, ami a legtöbb amerikai számára egyenlő a veszteség és a gyász napjával. Ez a két esemény, a kollektív tragédia és a személyes boldogság gyönyörű kontrasztot képez a történetben, és méltó keretbe ágyazza a későbbi eseményeket is.

Sajnos hiába a mindent elsöprő szerelem, az élet viszontagságai, illetve saját személyes döntéseik következtében a két fiatal mégis elsodródik egymástól. Azonban annak ellenére, hogy a útjuk csak néha találkozik egy-egy kereszteződésben, mégis örökre meghatározzák egymás életét, és mindig ott maradnak egymásnak egyfajta viszonyítási pontként vagy érzelmi iránytűként.

A regényből elsősorban Lucy életét ismerhetjük meg, kezdve a Gabe-bel való kapcsolatától élete későbbi állomásaiig. Elképesztő pontos és érzékeny ez a történet abból a szempontból, hogy a "pillangósan-rózsaszínes" érzelmek mellett bemutat rengeteg más dolgot is, mindazt a kételyt, bizonytalanságot és félelmet, amit egy nő megélhet az élete során, legyen szó akár a karrierjéről, akár a kapcsolatairól. Lucy törekszik arra, hogy mindig helyesen cselekedjen és boldog legyen, de ugyanakkor megfogalmazza a saját önző, kicsinyes vagy éppen banális érzéseit is, amiket egyébként mindannyian jól ismerünk. Éppen ettől lesz nagyon emberi és szerethető karakter, az olvasás során nagyon a szívemhez nőtt és drukkoltam neki, hogy megtalálja a boldogságot. A Gabe-bel kapcsolatos gondolatai, érzései szintén végtelenül tiszták és igaziak, amikkel nagyon könnyű volt azonosulni az olvasás során.

"Mindig az volt az érzésem, hogy te a saját tulajdonod vagy, és kölcsönadod magad, amikor kedved tartja. Sosem voltál teljesen a tulajdonom. "

A regény által megismerhetjük - vagy éppen újra felidézhetjük - a szerelem különböző típusait is, és azt is, hogy mennyire nehéz eldönteni, melyik garantálja inkább a hosszú távú boldogságunkat: az, amelyik biztonságos, stabil és szeretetteljes, vagy az, amelyik mindent felperzsel és elemészt maga körül?  Én úgy éreztem, hogy mind a két minőséget tökéletesen sikerült ábrázolni a történetben Lucy kapcsolatain keresztül,  és azt hiszem, nagyon kevés olvasó akad, aki ne ismerne rá a saját életére valamelyik fejezetben.

"- ­Velem jössz - mondtad, és szórakozottan végigsimítottad a hajfonatomat. Meghitt mozdulat volt, amilyet akkor engedünk meg magunknak, amikor már az összes személyes tér válaszfalát ledöntöttük, mint amikor kérdezés nélkül eszünk a másik tányérjáról. És abban a pillanatban kötődést éreztem kettőnk között, mintha a kezed a hajamon többet jelentett volna, mint tétlen, ideges ujjakat. "

Annak ellenére, hogy nagyon sok fájdalom és kétség jelenik meg a könyvben, az egésznek mégis van egy elképesztő pozitív, életigenlő stílusa, ami arra sarkall, hogy mi magunk is tartsunk önvizsgálatot és tegyük fel magunknak a legfontosabb kérdéseket. Ugyanakkor nem akar a szánkba rágni semmilyen erkölcsi normát, nem ítélkezik és nem foglal állást, egyszerűen csak megmutatja azt a nagyon széles palettát az érzelmek terén, amit szerencsés esetben lehetőségünk van átélni az életünk során. Maga az olvasás is egyfajta érzelmi hullámvasút, nevettem, sírtam, elgondolkodtam, féltem és reméltem néhány óra leforgása alatt. Lehet, hogy azért is beszélek róla ennyire szuperlatívuszokban, mert pont jókor, jó helyen talált meg, de most úgy érzem, ha lesz majd egy  lányom, és megkérdez a nagybetűs érzésről, ezt a könyvet fogom a kezébe nyomni. 

A könyvet köszönöm szépen a 21. Század Kiadónak!

Értékelésem: 5/5

Kinek ajánlom? Azoknak (is), akik hozzám hasonlóan kicsit fenntartásokkal kezelik a romantikus történeteket: higgyétek el, ezt tényleg szeretni fogjátok! :)