Isten hozott Amerikában (értékelés és nyereményjáték)
Nem kell ahhoz nagy terjedelem, hogy egy író nagyot alkosson. A svéd Linda Boström Knausgard a tizenegy éves Ellen bőrébe bújva meséli el egy család sötét és szomorú történetét. Az Isten hozott Amerikában nem titkoltan erősen életrajzi jellegű; a Harcom-sorozattal népszerűvé vált író, Karl Ove Knausgård ex-felesége ezzel a szívfacsaró kisregénnyel bizonyította tehetségét a világnak.
Tartsatok a Blogturné Klub öt bloggerével és nyerjetek egy példányt a könyvből!
Oldalszám: 136 oldal
ISBN: 9789634752295
Eredeti cím: Välkommen till Amerika
Fordító: Papolczy Péter
A könyvet ITT tudod megrendelni!
Fülszöveg:
Egy háromtagú családot a teljes széthullás fenyeget. Nap mint nap a szakadék szélén egyensúlyoznak.
Apja halála óta a tizenegy éves kislány, Ellen nem szólal meg, és ha otthon van, jóformán ki sem teszi a lábát a szobájából. Ahogy a bátyja sem, aki még a szobája ajtaját is beszögezi, hogy távol tartson mindenkit. Csak anyjuk hisz benne, hogy ők hárman egyszer újra közel kerülhetnek egymáshoz. A fény családja vagyunk, ismételgeti konok meggyőződéssel.
Ám a család otthonában egyelőre a sötétség az úr; beszivárog a lakás zugaiba, a lelkek legmélyére. A hármukat elválasztó csend áttörhetetlen fallá szilárdul. Ellen tudja, hogy mindennek ő az oka, hiszen apja halála az ő lelkén szárad. Ő imádkozott a haláláért. És Isten meghallgatta a fohászát. Ellen meggyőződése szerint ő és Isten tehetnek róla, hogy kisgyerek korának boldogsága örökre elveszett. Pedig Ellen kétségbeesetten vágyik rá, hogy újra szerethessen, és újra szeressék.
Vajon a család, az anya és két gyermeke képes lesz-e rá, hogy ismét megtalálják az egymáshoz vezető utat, és új életet kezdjenek a múlt romjain?
Az Isten hozott Amerikában felkavaró, kegyetlen, katartikus erejű történet egy különleges kislányról, aki azzal az egyetlen eszközzel válaszol az őt sújtó traumákra, amely megmaradt neki: a hallgatással. A minimalizmusával mégis hatalmas érzelmi hatást elérő regényben összecsúszik a múlt és a jelen, az emlékek és a valóság, az élők és a holtak világa. Az olvasó döbbenten és borzongva figyeli, hogy a tizenegy éves gyerek a maga választotta csendben megtalálja-e az erőt, a léleknek azt a szabadságát, amellyel megszabadulhat sötét titkától, és újra visszatérhet az életbe, kijöhet a fényre.
LINDA BOSTRÖM KNAUSGARD (1972-) svéd író és költő. Első regénye, a Helioskatastrofen (Héliosz-katasztrófa) elnyerte a svéd író- és költőnő, Mare Kandre emlékére alapított díjat. Második regényét, az Isten hozott Amerikában címűt a legrangosabb svéd irodalmi díjra, az August-díjra jelölték. Saját bevallása szerint szinte minden megtörtént vele, ami Ellennel, a főszereplővel, a regény mégsem tekinthető önéletrajznak.
Véleményem:
Érdekes körülmények között került ez a könyv a látóterembe. Egy ideje már szemezek Karl Ove Knausgård Harcom-sorozatával, de egyelőre még nem állt rendelkezésemre annyi egybefüggő szabadidő, hogy bele merjek vágni. Viszont a norvég szerző épp eléggé felkeltette az érdeklődésemet ahhoz, hogy amikor megláttam, hogy volt felesége, Linda Boström Knausgård regénye megjelenik hazánkban, úgy döntsek, teszek egy próbát vele (nem mintha bármit is jelentene, hogy valaki valakinek a volt felesége, na de ettől függetlenül tényleg így került a kívánságlistámra a kötet). Nem igazán tudtam, mire számíthatok majd, de reméltem, hogy egy izgalmas és tartalmas utazásra indulhatok az emberi lélek mélyére, megspékelve némi borongós, skandináv atmoszférával.
Az Isten hozott Amerikában (ami a legkevésbé sem arról szól, hogy valaki Amerikába érkezett) egy tizenegy éves lány, Ellen történetét meséli el, egyes szám első személyben. Igazándiból nem is volt olyan érzésem, mintha regényt olvasnék, sokkal inkább volt olyan, mintha egy fiatal lány naplóját tartanám a kezemben, ahol mind szerkezetileg, mind tartalmilag jellemző némi összevisszaság, valóság és fantázia keveredése, az idősíkok egymásba csúszása. Az egyetlen dolog, amit már a könyv elejétől kezdve - pontosabban már a fülszöveget olvasva - tudunk, hogy Ellen egy ideje úgy döntött, nem szólal meg többet. Ez önmagában nem egy rendkívül szokatlan dolog, a szelektív mutizmus sokszor előfordul különféle traumák utóhatásaként, pont emiatt az egész olvasás azzal az alapvető kíváncsisággal kezdődik, hogy meg szeretnénk tudni, mi történt a lánnyal, illetve mi az a probléma vagy szörnyűség a családjában, ami ehhez a döntéshez vezetett.
Ellen családja ugyanis minden, csak nem normális. A tinédzser lány színésznő édesanyjával és bátyjával él együtt, édesapja meghalt már. Ugyanakkor ha azt gondoljuk, hogy majd tömegével fognak kipotyogni a csontvázak a szekrényből, vagy sorra derülnek ki a mocskos és látványos családi titkok, akkor csalódni fogunk. Linda Boström Knausgard ugyanis leheletfinom dózisokban adagolja nekünk az információkat, és csak nagyon apránként, nagyon apró jelekből áll össze számunkra az a kép, ami már jól mutatja ennek a családnak a tökéletesen diszfunkcionális működését. Ellen anyja például látszólag nagyon igyekszik, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a gyerekeiért. Gyakran emlegeti, hogy az övék a fény családja, és kínosan ügyel arra, hogy a látszatnak tökéletesen megfeleljen. Ugyanakkor a sorok közé nézve és odafigyelve Ellen apró megjegyzéseire látjuk, hogy a felszín mögött nem húzódik valódi érdeklődés, a nő egyáltalán nem tud jól segíteni a lányának abban, hogy kezelje a benne felgyülemlő egyre fenyegetőbb sötétséget. Ellen bátyja számomra elképesztően ijesztő és szorongást keltő figura volt, leginkább amiatt, hogy a lány is így érzett iránta. Bár szinte semmi olyan konkrét esemény nem történt a regényben, ami alátámasztaná ezt a zsigeri rettegést, mégis feszültté tesz minden jelenetet, ahol mindketten szerepelnek. Aztán a család történetében ott van még a halott édesapa, akiről szintén csak kis morzsánként derül ki, hogy komoly mentális betegsége volt az alkoholizmusa mellett. Ráadásul Ellen saját magát hibáztatja a haláláért, hiszen imádkozott azért, hogy a férfi haljon meg, úgy éli meg, hogy a gyilkosságot Istennel ketten követték el.
Első ránézésre tűnhet úgy, hogy az apa halála miatti bűntudat vezetett Ellen némaságához, hiszen megtapasztalta, hogy a kimondott szavak milyen sötét hatalommal bírhatnak. Ugyanakkor volt pár egyéb momentuma a könyvnek, ami elbizonytalanított ezzel kapcsolatban. A lány többször utal arra, hogy korábban folyamatosan hazudott mindenkinek, különösen az iskolában, ezek a hazugságok pedig egyre csak eltávolították önmagától. Talán a némaság egyfajta védekezés is azzal kapcsolatban, hogy ezek a hazug szavak ne bukkanhassanak elő többé belőle. Másrészt ott van az az aspektus is, miszerint Ellen elképesztően szorong a felnőtté válás gondolatától, így hallgatása felfogható egyfajta görcsös próbálkozásnak azzal kapcsolatban, hogy kontroll alatt tartsa a testét, ha már az elkerülhetetlen nővé válást nem állíthatja meg. Természetesen ezek csak spekulációk, ugyanakkor pont azt tartom a könyv legnagyobb értékének, hogy rengeteg kérdést felvet, amin hosszasan gondolkozhatunk. Ha Ellen egy olyan gyermek lenne, akivel a munkám során találkozom, tudom, milyen irányba kezdenék el tapogatózni, milyen kérdésekre keresném a választ, de a történetből önmagában nem tudjuk meg, mi is áll érzései hátterében.
A könyv tényleg igen rövid a maga 136 oldalával, ugyanakkor nem az a fajta, amin gyorsan végigszalad az ember, hiszen nagyon érdemes odafigyelni minden gondolatra. Az atmoszférája meglehetősen sötét és nyomasztó, nem attól, ami megtörténik benne, éppen ellenkezőleg: attól a feszültségtől, hogy érezzük, szörnyű dolgok történhettek vagy történhetnének a családban, de ezek nagy része kimondatlanul lebeg a lapok felett, nem hozva katarzist vagy feloldozást. Ahogy olvastam, a regényben az írónő nagyrészt saját élményeivel dolgozott, bár ő maga nem definiálja önéletrajznak. Mindenesetre egészen szívszorító egy tizenegy éves gyerekről olvasni, aki amellett, hogy ennyire érett és önreflektív, ilyen mélyre merült már a sötétségben, és úgy érzi, nem találja a helyét a világban - különösen, ha tudjuk, mindez valós alapokon nyugszik.
Összességében én nagyon ajánlom ezt a történetet mindenkinek, aki szeret akár pszichológiai, akár családdal kapcsolatos témákban olvasni, mert ha nem is egy lélekmelengető, szívderítő olvasmány, mindenképpen hatással van az emberre, amellett, hogy a maga tömörségével remekül van megírva. Csak azt sajnálom, hogy nem tarthattam kicsit tovább Ellennel, hogy megtudjam, hogyan alakul a sorsa a későbbiekben és sikerül-e megküzdenie a démonaival.
Értékelésem: 5/5
Kinek ajánlom? Mindenkinek, akit érdekel a pszichológia, a családok működése vagy a mentális betegségek.
Érdekes körülmények között került ez a könyv a látóterembe. Egy ideje már szemezek Karl Ove Knausgård Harcom-sorozatával, de egyelőre még nem állt rendelkezésemre annyi egybefüggő szabadidő, hogy bele merjek vágni. Viszont a norvég szerző épp eléggé felkeltette az érdeklődésemet ahhoz, hogy amikor megláttam, hogy volt felesége, Linda Boström Knausgård regénye megjelenik hazánkban, úgy döntsek, teszek egy próbát vele (nem mintha bármit is jelentene, hogy valaki valakinek a volt felesége, na de ettől függetlenül tényleg így került a kívánságlistámra a kötet). Nem igazán tudtam, mire számíthatok majd, de reméltem, hogy egy izgalmas és tartalmas utazásra indulhatok az emberi lélek mélyére, megspékelve némi borongós, skandináv atmoszférával.
Az Isten hozott Amerikában (ami a legkevésbé sem arról szól, hogy valaki Amerikába érkezett) egy tizenegy éves lány, Ellen történetét meséli el, egyes szám első személyben. Igazándiból nem is volt olyan érzésem, mintha regényt olvasnék, sokkal inkább volt olyan, mintha egy fiatal lány naplóját tartanám a kezemben, ahol mind szerkezetileg, mind tartalmilag jellemző némi összevisszaság, valóság és fantázia keveredése, az idősíkok egymásba csúszása. Az egyetlen dolog, amit már a könyv elejétől kezdve - pontosabban már a fülszöveget olvasva - tudunk, hogy Ellen egy ideje úgy döntött, nem szólal meg többet. Ez önmagában nem egy rendkívül szokatlan dolog, a szelektív mutizmus sokszor előfordul különféle traumák utóhatásaként, pont emiatt az egész olvasás azzal az alapvető kíváncsisággal kezdődik, hogy meg szeretnénk tudni, mi történt a lánnyal, illetve mi az a probléma vagy szörnyűség a családjában, ami ehhez a döntéshez vezetett.
Ellen családja ugyanis minden, csak nem normális. A tinédzser lány színésznő édesanyjával és bátyjával él együtt, édesapja meghalt már. Ugyanakkor ha azt gondoljuk, hogy majd tömegével fognak kipotyogni a csontvázak a szekrényből, vagy sorra derülnek ki a mocskos és látványos családi titkok, akkor csalódni fogunk. Linda Boström Knausgard ugyanis leheletfinom dózisokban adagolja nekünk az információkat, és csak nagyon apránként, nagyon apró jelekből áll össze számunkra az a kép, ami már jól mutatja ennek a családnak a tökéletesen diszfunkcionális működését. Ellen anyja például látszólag nagyon igyekszik, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a gyerekeiért. Gyakran emlegeti, hogy az övék a fény családja, és kínosan ügyel arra, hogy a látszatnak tökéletesen megfeleljen. Ugyanakkor a sorok közé nézve és odafigyelve Ellen apró megjegyzéseire látjuk, hogy a felszín mögött nem húzódik valódi érdeklődés, a nő egyáltalán nem tud jól segíteni a lányának abban, hogy kezelje a benne felgyülemlő egyre fenyegetőbb sötétséget. Ellen bátyja számomra elképesztően ijesztő és szorongást keltő figura volt, leginkább amiatt, hogy a lány is így érzett iránta. Bár szinte semmi olyan konkrét esemény nem történt a regényben, ami alátámasztaná ezt a zsigeri rettegést, mégis feszültté tesz minden jelenetet, ahol mindketten szerepelnek. Aztán a család történetében ott van még a halott édesapa, akiről szintén csak kis morzsánként derül ki, hogy komoly mentális betegsége volt az alkoholizmusa mellett. Ráadásul Ellen saját magát hibáztatja a haláláért, hiszen imádkozott azért, hogy a férfi haljon meg, úgy éli meg, hogy a gyilkosságot Istennel ketten követték el.
Első ránézésre tűnhet úgy, hogy az apa halála miatti bűntudat vezetett Ellen némaságához, hiszen megtapasztalta, hogy a kimondott szavak milyen sötét hatalommal bírhatnak. Ugyanakkor volt pár egyéb momentuma a könyvnek, ami elbizonytalanított ezzel kapcsolatban. A lány többször utal arra, hogy korábban folyamatosan hazudott mindenkinek, különösen az iskolában, ezek a hazugságok pedig egyre csak eltávolították önmagától. Talán a némaság egyfajta védekezés is azzal kapcsolatban, hogy ezek a hazug szavak ne bukkanhassanak elő többé belőle. Másrészt ott van az az aspektus is, miszerint Ellen elképesztően szorong a felnőtté válás gondolatától, így hallgatása felfogható egyfajta görcsös próbálkozásnak azzal kapcsolatban, hogy kontroll alatt tartsa a testét, ha már az elkerülhetetlen nővé válást nem állíthatja meg. Természetesen ezek csak spekulációk, ugyanakkor pont azt tartom a könyv legnagyobb értékének, hogy rengeteg kérdést felvet, amin hosszasan gondolkozhatunk. Ha Ellen egy olyan gyermek lenne, akivel a munkám során találkozom, tudom, milyen irányba kezdenék el tapogatózni, milyen kérdésekre keresném a választ, de a történetből önmagában nem tudjuk meg, mi is áll érzései hátterében.
A könyv tényleg igen rövid a maga 136 oldalával, ugyanakkor nem az a fajta, amin gyorsan végigszalad az ember, hiszen nagyon érdemes odafigyelni minden gondolatra. Az atmoszférája meglehetősen sötét és nyomasztó, nem attól, ami megtörténik benne, éppen ellenkezőleg: attól a feszültségtől, hogy érezzük, szörnyű dolgok történhettek vagy történhetnének a családban, de ezek nagy része kimondatlanul lebeg a lapok felett, nem hozva katarzist vagy feloldozást. Ahogy olvastam, a regényben az írónő nagyrészt saját élményeivel dolgozott, bár ő maga nem definiálja önéletrajznak. Mindenesetre egészen szívszorító egy tizenegy éves gyerekről olvasni, aki amellett, hogy ennyire érett és önreflektív, ilyen mélyre merült már a sötétségben, és úgy érzi, nem találja a helyét a világban - különösen, ha tudjuk, mindez valós alapokon nyugszik.
Összességében én nagyon ajánlom ezt a történetet mindenkinek, aki szeret akár pszichológiai, akár családdal kapcsolatos témákban olvasni, mert ha nem is egy lélekmelengető, szívderítő olvasmány, mindenképpen hatással van az emberre, amellett, hogy a maga tömörségével remekül van megírva. Csak azt sajnálom, hogy nem tarthattam kicsit tovább Ellennel, hogy megtudjam, hogyan alakul a sorsa a későbbiekben és sikerül-e megküzdenie a démonaival.
Értékelésem: 5/5
Kinek ajánlom? Mindenkinek, akit érdekel a pszichológia, a családok működése vagy a mentális betegségek.
Nyereményjáték:
A játékban ezúttal olyan könyvek főszereplőinek nevét keressük, akik Ellenhez hasonlóan valamilyen kisebb-nagyobb mentális problémával küzdenek. Az állomásokon található leírások alapján azonosítsátok be a könyvet és írjátok be a főszereplő nevét a Rafflecopter megfelelő rubrikáiba.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Feladvány:
A magyar irodalom egyik legnagyobb költőjének 1916-ban megjelent prózai művében egy szép kilátásokkal bíró fiatalember kettős életet él. Álmában ugyanis nehéz és kiszolgáltatott sorsát éli éjszakáról éjszakára és egy idő után nem tudni, hol kezdődik az álom és hol a valóság. A személyiség-megoszlás modern, világirodalmi rangú regénye, s egyben izgalmasan szép vallomás is az emberi elkötelezettségről, a szenvedélyre való belső készenlétről.
Állomáslista:
06.08: Flora the Sweaterist
06.10: Utószó
06.12: A Szofisztikált Macska
06.14: Könyv és más
06.16: Könyvvilág
Megjegyzések
Megjegyzés küldése