Lidércnyomás

Fülszöveg:

A ​négyéves Lincoln jó fiú. Kíváncsi, okos és többnyire szófogadó. Betartja a szabályokat.
„Ma mások a szabályok. Vészhelyzet van. Az a szabály, hogy elbújunk, és nem hagyjuk, hogy a fegyveres bácsi ránk találjon.” 

Joan egy átlagos, boldog délutánt tölt az állatkertben négyéves kisfiával. Lincoln a szuperhős figuráival játszik és mesél. Amikor indulnának haza, lövések dörrennek a közelben, és a földön nem rongybabák fekszenek, mint Joan először hiszi, hanem halottak. Mikor biztonságosnak tűnő búvóhelyre bukkannak, Joannak le kell csendesítenie nagyszájú kisfiát. De hogyan mondjuk meg egy gyereknek, hogy ha kiabál, meghal? És mihez kezdünk, ha megéhezik? Ennivaló után kutatva találkoznak még néhány bujkálóval, de a fegyveresek már a nyomukban vannak… 

Gin Phillips vérfagyasztóan izgalmas regényt írt az anyai szeretetről, amely talán még a jó és a rossz, az emberi erkölcs és az állati ösztönök közti határon is képes átlépni. Vagy mégsem?
Mi történik, amikor megváltoznak a szabályok?

Véleményem:

Nagyon csodálkozom, hogy ennyire kevesen olvasták ezt a könyvet, hiszen nekem már akkor felkeltette az érdeklődésemet, amikor az Európa Kiadó beharangozta a könyvheti megjelenését. A nyaralás alatt vágytam valami elgondolkodtató és izgalmas olvasmányra, ezért gyorsan bele is kezdtem a regénybe.

A történet maga már a fülszövegben is olvasható: egy édesanya állatkerti sétára indul kisfiával, miközben egyszer csak elszabadul a pokol, valaki lövöldözni kezd, nekik pedig el kell bújniuk. Nem tűnik olyan marha eredetinek a sztori, mégis hátborzongatóbb, mint sok thriller, hiszen könnyű vele azonosulni, a regény cselekménye akár a való életben is megtörténhet (és sajnos meg is történik sokszor, sok helyen).

Mindenkinek van egy előzetes elképzelése arról, hogy ő vajon hogyan viselkedne egy hasonló krízis-helyzetben, de az ösztönök által diktált elemi reakciókat ebben az esetben felülírja az a tény, hogy az anya, Joan nem egyedül kerül ebbe a helyzetbe, hanem kíváncsi és beszédes kisfiával. Éppen ezért minden sokkal bonyolultabb, hiszen nem elég mindenáron ép bőrrel megúszni a helyzetet, hanem a történéseket olyan formán kell tálalni, hogy azt egy négyéves is megértse, mégse ijedjen meg olyan mértékben, hogy az a lelepleződésüket kockáztassa.

A cselekmény nagy részét az anya szemszögén keresztül olvashatjuk, kinek narrációjában nem csak a konkrét történéseket, hanem a fiához, magához az anyasághoz való viszonyulását, érzéseit is megismerhetjük. És számomra pont ebben volt a regény legnagyobb értéke: bár még nem vagyok anya, nagyon is átéreztem, hogy mi mindenre képes lennék, ha a gyerekem biztonsága forogna kockán. Joan-nak is végig kell gondolnia, hogy az adott helyzetben milyen áldozatokat kell meghoznia, sokszor pedig borzasztó kemény döntések elé kényszerül.

Joan számára a külvilággal való kapcsolatot egyedül a mobiltelefonja jelenti, amin keresztül üzeneteket vált férjével, bár sokkal okosabb ettől sem lesz, hiszen a kint lévők számára sem teljesen egyértelmű, mi is történik pontosan az állatkertben, ahogyan az sem, hogy a rendőrség mikor avatkozik közbe. Mindezek ellenére a körülményekhez képest nagyfokú racionalitással és logikus gondolkodással tervezi meg az éppen aktuális lépéseiket.

Joan karaktere mellett Lincoln-é is nagyon jól sikerült: egy rendkívül okos, értelmes és nyitott kisfiú, aki nagyon érzékeny a külvilágra, és a maga módján pontosan megérti a körülötte zajló eseményeket. A legnagyobb feszültség is abból ered, hogy olyannyira megkedveljük, hogy mi is aggódunk a biztonságáért.

Számomra az év egyik meglepetése volt, nagyon érdekes és izgalmas olvasmány, szinte egy nap alatt le lehet darálni. Az egyetlen miniatűr hiányosságnak a rendőrség szerepét éreztem (szerettem volna, ha jobban meg van magyarázva, miért várnak ennyi ideig a reagálással), de ez tényleg eltörpül amellett, amilyen élményt nyújtott.

Értékelésem: 5/4,5

Kinek ajánlom: Azoknak, akik a véres-brutális thrillerek helyett inkább a lélektani megközelítést és az ebből adódó izgalmakat kedvelik. És persze minden anyának.