A ​kislány, aki lenyelt egy akkora felhőt, mint az Eiffel-torony

Fülszöveg:

Providence ​Dubois, a csinos párizsi postáskisasszony számára az élet olyan, mint a titkos atyai recept alapján készült majonéz: ha egyszerű hozzávalókat használunk, és kitartóan keverjük, garantált az eredmény. Providence-nek pedig kitartása és energiája is van bőven: mindig sietős a dolga, s fáradhatatlanul cikázik ide-oda a világban. Most éppen Marokkóba repülne örökbe fogadott, imádott kislányáért. Zahera súlyos beteg, Eiffel-torony nagyságú felhő növekszik a tüdejében, napokon, órákon múlhat az élete. Providence azt ígérte neki, hogy nála lesz, mielőtt felkel a hold.

Ám egy izlandi vulkán épp ekkor tör ki, hogy hamufelhővel terítse be az eget, s így földhöz szögezze a repülőket. Ha a gépmadarak nem emelkedhetnek a levegőbe, akkor bizony Providence-nek kell repülnie. Látszólag emberfölötti teljesítmény, de Providence nem ismer lehetetlent: órákat vesz egy versailles-i kolostor tibeti szerzeteseitől, és már ott is áll az Orly reptéren egy szál bikiniben, hogy felszálljon. A szeretet ugyanis szárnyakat ad az embernek.

Romain Puértolas hihetetlennél hihetetlenebb kalandokat és különös, de annál szerethetőbb figurákat felsorakoztató, egyszerre mulatságos és megrendítő modern tündérmeséje ékes bizonyítéka annak, hogy az emberi akaraterő és fantázia határtalan. Csak engedjük szabadjára őket, és akkor nincs lehetetlen!

Véleményem:

Vannak olyan könyvcímek, amik elsőre felkeltik az érdeklődésemet, vagy azért, mert annyira furcsák, vagy azért, mert annyira hosszúak. És vannak a hosszú és furcsa című könyvek, amiket mérlegelés nélkül be szoktam szerezni, mert a nagy számok törvénye alapján szeretni szoktam a furcsa és hosszú című könyveket. Így hozott össze a sors Romain Puértolas könyvével, amit be is habzsoltam a héten.

A történet maga, a címhez hűen meghökkentő, helyenként kicsit eszement, ugyanakkor súlyos és elgondolkodtató. Providance, a regény hősnője elképesztő kalandokba keveredik annak érdekében, hogy megmenthesse Zaherát, a beteg marokkói kislányt, és saját gyermekeként hazavihesse magával Párizsba. Az elképesztő alatt tényleg elképesztőt kell érteni, ugyanis a regény bővelkedik az abszurd, hihetetlen és csodás elemekben. Providance karaktere nagyon eleven, ugyanakkor nem mondanám 100%-osan eredetinek, nekem kicsit olyan volt, mintha Audrey Tautou próbálná eljátszani Mary Poppins-t. Ettől függetlenül működött a dolog, és végig nagyon szorítottam neki, hogy sikerüljön megvalósítania a lehetetlent, és megmentenie a kislányt.

A regény stílusát tekintve eléggé vegyes: igyekszik nagyon könnyed és humoros lenni, viszont sokszor úgy éreztem, hogy a kevesebb több lenne, és fele ennyi vicces megjegyzés nagyobb hatásfokkal működne nálam (azért nyugi, röhögtem rendesen így is, de szerintem tényleg sok volt). Emellett pedig, néha teljesen váratlanul és alattomosan, a szerző beszúr olyan megható és elgondolkodtató jeleneteket, hogy az ember lánya csak arra eszmél fel éppen, hogy már potyognak a könnyei a 141-es buszon. 

A könyv felénél egy kicsit úgy éreztem, leül a történet, különösen a szerzeteseknél tett látogatás lett eléggé elnyújtott, de szerencsére az utolsó egyharmad kárpótolt mindenért. Nagyon nehéz úgy összefoglalnom a lényeget, hogy ne lőjek le semmilyen csattanót (bár ezzel már elárultam, hogy van benne), mindenesetre a befejezés borzasztóan tetszett, még akkor is, ha nem volt maradéktalanul újszerű (mondhatnám, hogy az egyik kedvenc regényemre hajazott, amit most szintén nem nevezhetek meg, mert már azzal is spoiler-eznék). Úgyhogy így állunk, én nem mondhatok el túl sokat, ugyanakkor szeretném, ha mások is eldönthetnék, hogy tetszene-e nekik a történet, úgyhogy igyekszem összefoglalni a lényeget néhány egyszerű pontban:

- Ez egy nagyon szép, felnőtt tündérmese a szeretet erejéről, és arról, hogy néha az, amiben hiszünk, sokkal fontosabb a valóságnál.

- Könnyed és humoros stílusának köszönhetően olvasmányos és emészthető, ugyanakkor a mélyebb tartalmat sem kell nélkülöznünk belőle.

- Bár látványosan sokat merít más művekből, mégis olyan okosan keveri össze ezeket az elemeket, hogy szerintem megállja a helyét önálló regényként, és élményt nyújthat azoknak is, akik már nagyon sok történetet olvastak hasonló műfajban.

Úgyhogy összességében úgy érzem, elégedett lehetek, és igazán azzal sem kell törődni, hogy pár helyen kukacoskodtam, mert ettől függetlenül nálam elérte a célját: a sírást és a nevetést egyaránt.

Értékelésem: 5/4

Kinek ajánlom? Mindenkinek, aki hozzám hasonlóan rajong a furcsa és hosszú címekért.:)