Bádogember
Fülszöveg:
Egy majdnem szerelmes történet. De kicsit bonyolultabb annál.
Ellis és Michael tizenkét évesek, amikor szoros barátságot kötnek. Együtt bicikliznek Oxford utcáin, úszni tanulnak, felfedezik maguknak a költészetet.
Egy nap azonban a szoros barátság helyébe valami más lép...
Tíz évvel később újra találkozunk Ellisszel; már megnősült, feleségül vette Annie-t, Michael pedig - sehol.
Vajon mi történhetett?
Vajon mi romlott el Ellis és Michael között?
Sarah Winman Bádogembere szerelmes levél az emberi kedvességről, barátságról, veszteségről és a túlélésről. A megjelenése utáni hónapokban tizennégy nyelvre lefordították, és jelölték a nagy jelentőségű Costa irodalmi díjra.
Véleményem:
Érdekes kis könyv ez. Első ránézésre egyszerű, nem túl hosszú, ráadásul az is nagybetűkkel, lazán szedve, így tehát nehezen hinné az ember, hogy ekkora tartalom rejlik a lapok között. Pedig a Bádogember nagyon is kiérdemelte, hogy 2018 egyik legfontosabb olvasmányai között szerepeljen (nálam legalábbis mindenképpen), főleg, hogy igazán nem is olvasás közben, hanem jóval az olvasás után kezd el dolgozni az emberben.
Az időben való ugrálás miatt csak lassan bontakozik ki előttünk maga a történet, igazából csak a regény végére kerülnek a helyükre az apró részlet-darabkák. A könyv egyik főhőse a magányos és különc Ellis, mégsem vele kezdődik a történet, hanem édesanyjával, Dora-val. Az asszony egész életében alárendelte magát férje akaratának, mégis egy nap, amikor még csak a szíve alatt hordja a fiát, egy buta kis tombolán életében először kiáll magáért, és olyan nyereményt választ, amit ő szeretne: Van Gogh Napraforgók című festményének reprodukcióját. Ez a kis előhang, mint a lázadás és szabad akarat, a művészet és igaz szeretet szimbóluma végigkíséri az egész regényt.
Ellis szívéhez sokáig nem sikerül közel kerülnünk: furcsa, elszigetelt figura, aki szinte teljesen érzéketlen a külvilág történéseire. Egy gyárban dolgozik, napjai egyformák és színtelenek, sokáig nem is érteni, hogyan kapcsolódik majd ide a lázadás, a művészet vagy a szeretet. Aztán a vízió-szerű, villanásnyi visszaemlékezésekből szép lassan megismerjük a férfi történetét: különleges kapcsolatát édesanyjával, rideg és szigorú apját, majd a barátságot, ami örökre megváltoztatja az életét. Michael úgy bukkan fel Ellis életében, mint a napfény: bearanyozza és felszabadítja, és arra ösztönzi, hogy merje megismerni és elfogadni saját magát. Együtt fantáziálnak a jövőről, arról, hogyan élnek és dolgoznak majd művészként, és hogyan fedezik fel majd az egész világot. Borzasztó finom az a határvonal, ami ebben a kapcsolatban elválasztja a barátságot a szerelemtől. Talán olyan vékony, hogy nem is létezik. Hiszen az igazi barátság egyszerre szerelem is, egy lehetőség, hogy egy másik emberen keresztül ismerjük és szeressük meg önmagunkat.
Később Ellis és Michael élete elválik egymástól, eleinte nem tudni pontosan, miért, csak apránként értjük meg, hogy valamikor a múltban volt egy olyan pont, amikor nem mertek igent mondani azokra a lehetőségekre, amik előttük álltak. Ellis közben megismeri és feleségül veszi Annie-t, aki érdekes módon nem akadályként, sokkal inkább kötőanyagként funkcionál hármójuk kapcsolatában. A tragédia azonban sajnos így is elkerülhetetlen, mi pedig csak remélni tudjuk, hogy végül megértjük, hogyan lett ilyen magányos Ellis, és vele együtt kétségbeesve várunk valamiféle feloldozást.
A Napraforgók című festmény szépen jelképezi az egész történetet, amely a konkrét tények felvázolása helyett inkább benyomásokat, érzelmeket közvetít. Nem mindig értjük, mi is történt pontosan és mikor, viszont a főhősök érzései és gondolatai elemi erővel törnek ránk. Rám a legnagyobb hatással a könyv második fele volt, amikor Michael szemszögéből ismerhetjük meg az eseményeket, Ellis tompasága után fokozottan eleven és szenvedélyes a leírása. Fontos hangsúlyozni, hogy végig a 270 oldalon keresztül szépirodalmi minőségű szöveggel találkozunk, ami mégis kellően velős és emészthető ahhoz, hogy zökkenőmentesen haladjunk az olvasással. Igazából ha nem kellett volna egy csomószor megállnom eltöprengeni, akkor pár óra alatt le is tudtam volna.
Utólag visszaolvasva nem tudom, mennyire sikerült átadni a regény sajátosságait, tényleg nem egyszerű értékelni vagy véleményt formálni róla, mert tipikusan olyan történet, ami az olvasón átszűrődve alakul igazán. A szereplők egyszerre igaziak és álomszerűek, néha úgy éreztem, ők is hús-vér emberek, mint én, néha viszont azt, hogy inkább egy-egy archetípust megjelenítő figurák. Az biztos, hogy ez a könyv nagyon sok mindent elmesél nekünk a barátságról és a szerelemről, de nekem még többet mesélt arról, hogy az embernek soha nem szabad megalkuvónak lennie, mert annál nagyobb büntetést nem tudok elképzelni, mint sok-sok év múlva szembenézni azzal, hogy nem mertünk önmagunk lenni.
A könyvet köszönöm szépen a 21. Század Kiadónak!
Értékelésem: 5/4,5
Kinek ajánlom? Bár szerepel rajta az LMBT-címke, bátran olvassa az is, aki ettől a műfajtól tart egy kicsit, mert abszolút univerzális értékeket és tanulságokat tartalmaz, ráadásul fájdalmasan szép.
Az időben való ugrálás miatt csak lassan bontakozik ki előttünk maga a történet, igazából csak a regény végére kerülnek a helyükre az apró részlet-darabkák. A könyv egyik főhőse a magányos és különc Ellis, mégsem vele kezdődik a történet, hanem édesanyjával, Dora-val. Az asszony egész életében alárendelte magát férje akaratának, mégis egy nap, amikor még csak a szíve alatt hordja a fiát, egy buta kis tombolán életében először kiáll magáért, és olyan nyereményt választ, amit ő szeretne: Van Gogh Napraforgók című festményének reprodukcióját. Ez a kis előhang, mint a lázadás és szabad akarat, a művészet és igaz szeretet szimbóluma végigkíséri az egész regényt.
Ellis szívéhez sokáig nem sikerül közel kerülnünk: furcsa, elszigetelt figura, aki szinte teljesen érzéketlen a külvilág történéseire. Egy gyárban dolgozik, napjai egyformák és színtelenek, sokáig nem is érteni, hogyan kapcsolódik majd ide a lázadás, a művészet vagy a szeretet. Aztán a vízió-szerű, villanásnyi visszaemlékezésekből szép lassan megismerjük a férfi történetét: különleges kapcsolatát édesanyjával, rideg és szigorú apját, majd a barátságot, ami örökre megváltoztatja az életét. Michael úgy bukkan fel Ellis életében, mint a napfény: bearanyozza és felszabadítja, és arra ösztönzi, hogy merje megismerni és elfogadni saját magát. Együtt fantáziálnak a jövőről, arról, hogyan élnek és dolgoznak majd művészként, és hogyan fedezik fel majd az egész világot. Borzasztó finom az a határvonal, ami ebben a kapcsolatban elválasztja a barátságot a szerelemtől. Talán olyan vékony, hogy nem is létezik. Hiszen az igazi barátság egyszerre szerelem is, egy lehetőség, hogy egy másik emberen keresztül ismerjük és szeressük meg önmagunkat.
Később Ellis és Michael élete elválik egymástól, eleinte nem tudni pontosan, miért, csak apránként értjük meg, hogy valamikor a múltban volt egy olyan pont, amikor nem mertek igent mondani azokra a lehetőségekre, amik előttük álltak. Ellis közben megismeri és feleségül veszi Annie-t, aki érdekes módon nem akadályként, sokkal inkább kötőanyagként funkcionál hármójuk kapcsolatában. A tragédia azonban sajnos így is elkerülhetetlen, mi pedig csak remélni tudjuk, hogy végül megértjük, hogyan lett ilyen magányos Ellis, és vele együtt kétségbeesve várunk valamiféle feloldozást.
"Eltöprengek, milyen lehet egy megszakadó szív
hangja. És arra gondolok, talán halk, észrevehetetlenül halk, egyáltalán nem
drámai. Mint amikor egy kimerült fecske szelíden a földre zuhan."
A Napraforgók című festmény szépen jelképezi az egész történetet, amely a konkrét tények felvázolása helyett inkább benyomásokat, érzelmeket közvetít. Nem mindig értjük, mi is történt pontosan és mikor, viszont a főhősök érzései és gondolatai elemi erővel törnek ránk. Rám a legnagyobb hatással a könyv második fele volt, amikor Michael szemszögéből ismerhetjük meg az eseményeket, Ellis tompasága után fokozottan eleven és szenvedélyes a leírása. Fontos hangsúlyozni, hogy végig a 270 oldalon keresztül szépirodalmi minőségű szöveggel találkozunk, ami mégis kellően velős és emészthető ahhoz, hogy zökkenőmentesen haladjunk az olvasással. Igazából ha nem kellett volna egy csomószor megállnom eltöprengeni, akkor pár óra alatt le is tudtam volna.
Utólag visszaolvasva nem tudom, mennyire sikerült átadni a regény sajátosságait, tényleg nem egyszerű értékelni vagy véleményt formálni róla, mert tipikusan olyan történet, ami az olvasón átszűrődve alakul igazán. A szereplők egyszerre igaziak és álomszerűek, néha úgy éreztem, ők is hús-vér emberek, mint én, néha viszont azt, hogy inkább egy-egy archetípust megjelenítő figurák. Az biztos, hogy ez a könyv nagyon sok mindent elmesél nekünk a barátságról és a szerelemről, de nekem még többet mesélt arról, hogy az embernek soha nem szabad megalkuvónak lennie, mert annál nagyobb büntetést nem tudok elképzelni, mint sok-sok év múlva szembenézni azzal, hogy nem mertünk önmagunk lenni.
"Soha nem éreztem jobban önmagamnak magamat. Vagy
jobban összhangban azzal, ami vagyok, és amire képes vagyok. Egy pillanatnyi
valódiság, amikor a sors és a terv egybeesik, és nem csak lehetséges minden,
hanem karnyújtásnyira is kerül. És szerelmes lettem. Őrülten, részegítőn. Azt
hiszem, talán ő is. Csak egy pillanatra. De sohasem tudtam meg biztosan. "
A könyvet köszönöm szépen a 21. Század Kiadónak!
Értékelésem: 5/4,5
Kinek ajánlom? Bár szerepel rajta az LMBT-címke, bátran olvassa az is, aki ettől a műfajtól tart egy kicsit, mert abszolút univerzális értékeket és tanulságokat tartalmaz, ráadásul fájdalmasan szép.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése