Vakság (értékelés és nyereményjáték)

 

José Saramago irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott disztópiája olyan világot tár elénk, melyben egy járvány az emberek látását veszi el. A regény lapjain megtudhatjuk, miképpen tud szerveződni az emberiség olyan állapotban, amikor az egyik legfontosabb érzékszervét kénytelen nélkülözni, s azt is, képes-e embernek megmaradni egy embertelen helyzetben.

Kiadó: Helikon, 2021

Oldalszám: 408 oldal

ISBN: 9789634795704

Eredeti cím: Ensaio sobre a Cegueira

Fordította: Pál Ferenc

A könyvet ITT tudod megrendelni!

Fülszöveg:

Különös ​kór terjed a városban: először egy autóját vezető férfi veszti el látását, majd sorban mindenki, aki csak kapcsolatba kerül vele; az autótolvaj, aki hazaviszi, a szemorvos, aki megvizsgálja, a prostituált, aki véletlenül mellette ül a rendelőben… Az elharapódzó járványt, úgy látszik, nem lehet megállítani, hiába zárják szigorú katonai őrizet mellett egy ódon elmegyógyintézetbe az első vakokat, a rejtélyes fehér kór tovább szedi áldozatait.

A vesztegzár embertelen körülményei közé kényszerített férfiak és nők saját vakságuknak, az ismeretlen környezetnek, a hatóságok kapkodásának, de még inkább az egyre jobban elszabaduló indulatoknak, az éhségnek, a mocsoknak és a szexuális megaláztatásnak kiszolgáltatva lassan kivetkőznek emberi mivoltukból…

Az 1995-ben megjelent Vakság José Saramago egyik legmegrázóbb regénye: varázslatos erejű vízió arról, milyen mélyre süllyedhet az ember, ha egyszer csak szétfoszlik körülötte a civilizáció, s nyers ösztönök veszik át az uralmat az életben.

Saramago 1998-ban, hetvenhat évesen életművéért s jelentős részben az egész világon óriási sikert arató Vakság-nak köszönhetően elnyerte a Nobel-díjat. Azóta is töretlen alkotókedvvel dolgozik, aminek bizonysága, hogy szinte évente jelentkezik új regénnyel (2004-ben jelentette meg a Vakság folytatását Megvilágosodás címmel), s minden könyve újabb meglepetés: újabb meghökkentő, bizarr ötlet, valamilyen szélsőséges léthelyzet szuggesztív ábrázolása, s ugyanakkor: valami örök, eredendő vakság lenyomata avagy a látásért való állandó küszködését.

Véleményem:

Ritkán szoktam egy regényt újraolvasni, elvégre annyi jó könyv van, az idő pedig kevés, de José Saramago Vakság című kötete kapcsán az új kiadás apropójából úgy döntöttem, kivételt teszek. Bár már hat év eltelt azóta, hogy először olvastam, még mindig élénken élt bennem a borzasztóan erős hangulata, és úgy gondoltam, érdemes lenne újra elmerülni ebben a sötét vízióban, és felfedezni a történet (számomra) új jelentésrétegeit. Nem kellett egy percre sem csalódnom: amellett, hogy az egyik legmegrázóbb könyv, amit valaha olvastam, egyúttal talán az egyik legzseniálisabban megírt történet is, aminek mondanivalója egy cseppet sem vesztett sajnos az aktualitásából, és ami segít emlékezni arra, miért is olyan fontos mindig, minden helyzetben embernek maradni. 

A portugál szerző regényében a konkrétumoknak nem igazán van jelentősége. Nem tudjuk, pontosan hol járunk, melyik évben, csak annyit, hogy feltételezhetően napjaink egyik nyugati, demokratikus országában. A szereplőinknek nincs neve, azonosításuk vagy a  foglalkozásuk, vagy valamilyen különös jellemzőjük alapján történik. Mindezzel már az első lapokon megteremtődik egy olyan világ, ami akár a miénk is lehetne, a történet pedig a mi történetünk, hiszen nem számít, konkrétan kikkel esett meg, a lényeg, hogy főhősei pont olyan emberek, mint mi. Az egész cselekmény onnan indul, hogy egy férfi a piros lámpánál várakozva egyszer csak megvakul az autójában. Miután mindenféle nehézségek árán hazakeveredik, felkeresi a szemorvost, aki semmiféle látható, érzékelhető problémát nem lát a háttérben. Ráadásul ez a vakság más, mint a többi. Nem teljes sötétséggel jár, hanem vakító, fehér, tejszerű köddel, ami éjjel-nappal kitölti azt a helyet, amit korábban az ismert világ. Igen hamar felgyorsulnak az események azáltal, hogy szép lassan mindenki - köztük az orvos is - "megfertőződik" a titokzatos kórsággal, aki a férfival érintkezett. A kormány viszonylag gyorsan reagál, a vakokat és a potenciális fertőzötteket egy használaton kívüli elmegyógyintézet épületébe helyezi karanténba, ahonnan senki sem tudja, mikor jöhetnek majd ki. A kezdetben maroknyi, majd egyre több idezsúfolt ember számára világossá válik, hogy magukra vannak utalva, bár valamennyi ellátmány érkezik számukra, a katonaság azon túl, hogy fegyverrel őrzi őket, nehogy kiszökhessenek, nem kíván beavatkozni abba, hogyan szervezik meg életüket új otthonukban. És ahogy az várható sajnos, az emberek, akik ilyen kényes élethelyzetben, ennyire sebezhető állapotban magukra vannak utalva, bizony könnyen kifordulhatnak magukból.

Egyetlen lakója van az intézménynek, aki súlyosabb titkot rejteget, mint mások. A szemorvos felesége valamilyen oknál fogva nem vesztette el a látását, és mivel nem akart elszakadni férjéről, ő is a vakokkal tart. Másoknak nem meri bevallani, hogy lát, félve attól, hogy a többség hogyan használná ki ezt a kincset érő adottságát, ugyanakkor mindent megtesz annak érdekében, hogy segítsen nekik kicsit emberségesebb körülmények között élni. Sajnos hamar kiderül, hogy ez az igyekezet majdnem teljesen hiábavaló. Az a közeg, amit Saramago lefest, egyszerre végtelenül szomorú és iszonytató. Amellett, hogy a látásuktól megfosztott emberek képtelenek hosszú távon fenntartani az alapvető higiéniás normákat és tisztaságot, lassan előbukkannak azok a személyek is, akik még egy ilyen helyzetben is inkább a maguk javára akarják fordítani a a dolgok alakulását ahelyett, hogy másokon segítenének. A falak között rettenetes dolgot történnek, az itt lakók egy része teljesen elveszíti emberi mivoltát, az orvos felesége pedig egyre inkább úgy érzi, hogy áldásos állapota inkább átok. Hiszen amit ő lát, azt senkinek sem lenne szabad látnia. 

Érdemes a regény különleges vonásainak felsorolását már a formai jegyeknél elkezdeni. Először is, szinte végig folyamatos szöveget olvashatunk, mint egy végtelen mondatot, ahol a párbeszédek nincsenek külön tagolva, a fejezeteknek sincs se címe, se száma. Ez elsőre elrettentheti az olvasót, de a Vakságban pont az a zseniális, hogy a tömény szöveg olyan elképesztő irodalmi igényességgel van megírva, hogy szinte képtelenség letenni (vagy legalábbis nem amiatt, hogy nehezen követhető). Másrészt ez a fajta forma is kicsit a az elmondottakat illusztrálja, mint amikor egy lázálomból felébredt személy csak mondja és mondja, mit látott és élt át, olyan ez a történet is, mintha az írója olyan ajtót nyitott volna meg, amit már képtelenség visszazárni. Másrészt itt is megemlíteném, mennyire fontos eszköz a tulajdonnevek hiánya, hiszen ebben a látás nélküli világban egyáltalán nem számít, ki mi volt azelőtt, hogy a tragédia megtörtént, csak az a fontos, hogy mit cselekszik ezután. Ahogy az sejthető, sok jelenetben előtérbe kerül az emberi önzés és gyarlóság, akár testünk, akár lelkünk esendősége, néha tényleg egyenesen olyan olvasni, mintha a pokol egyik bugyrában járnánk, ugyanakkor a borzalmak ábrázolása sosem teljesen öncélú, ráadásul gyönyörű irodalmi fogalmazásmód, és a néha fel-felcsillanó emberség kapcsolódik hozzá. 

Talán az egyik legfontosabb kérdéskör, amit a regény körbejár, a vakság szó szerinti és szimbolikus jelentéstartalmai, és minden, ami ehhez kapcsolódik. Kik azok, akiket igazán látunk? Hogyan ítélhetjük meg a minket körülvevő világot, ha elveszítjük elsődleges tájékozódási pontunkat és információforrásunkat? Egyáltalán mi az igazi vakság, az, amikor elveszítjük a szemünk világát, vagy az, amikor képtelenek vagyunk igazán egymásra, egymásba tekinteni? Ezek persze csak az én olvasataim, biztos vagyok benne, hogy ahány olvasó, annyi réteget fog felfedezni magának, ha képes elmerülni ebben a nem túl szívderítő, de rengeteg tanulsággal szolgáló vízióban. Számomra talán az volt benne másodjára is a legnehezebb, hogy a regény nagy részében annyira fullasztó a kilátástalanság. Hiába gondolja az ember, hogy talán a végére kapunk valamiféle feloldozást vagy pozitív befejezést, mi is úgy érezzük, hogy azt, amit "láttunk", már nem lehet többé elfelejteni vagy meg nem történtté tenni. 

"Igaz szavak, már akkor vakok voltunk, amikor megvakultunk, a félelem tett vakká bennünket, és a félelemtől maradunk továbbra is vakok, (...)"

Összességében a legőszintébben ajánlom ezt a regényt mindenkinek, aki egy igazán különleges, sötét hangulatú, filozofikus és igényes disztópiát szeretne olvasni. Az újraolvasás után kedvet kaptam ahhoz, hogy elolvassam a 2004-ben megjelent, Megvilágosodás című folytatást is (aki erős idegzetű, annak a filmfeldolgozás is ajánlott, szerintem jól sikerült, bár természetesen az is éppilyen megrázó), illetve más köteteket is a szerzőtől, mert már ezzel az egy történettel is bebizonyította számomra, hogy különleges érzékenységgel ír nehezen szavakba önthető témákról. Csak azért nem nevezem kedvencnek, mert azért még mindig fáj, és fájni is fog egy darabig.

Értékelésem: 5/5

Kinek ajánlom? Azoknak, akik nem bánják, ha egy regény sokkoló és megrázó, ha cserébe elképesztően igényes fogalmazásmóddal és fontos mondanivalóval párosul.

Nyereményjáték:

Játékunkban ezúttal látáshoz (és nem látáshoz) kapcsolódó idézeteket találhattok minden állomáson. A feladatotok annyi, hogy megírjátok nekünk a Rafflecopter megfelelő sorába, hogy az idézet melyik író melyik művében található (író+cím).

Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.

Feladvány:

“A Látásnál sosem bölcsebb a Vakság, s a bocsánatnál sem a feledés.”

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

07.15. - Booktastic Boglinc

07.17. - A szofisztikált macska

07.19. - Könyv és más

07.21. - Spirit Bliss

07.23. - Flora the Sweaterist