Amatka

Fülszöveg:

Vanját, ​a fiatal tájékoztatási asszisztenst hazájából, Essre városából Amatka zord és fagyos kolóniájába küldik, hogy adatokat gyűjtsön a kormány számára. Vanja azonnal megérzi, hogy valami nincs rendben: Amatka lakói furcsán viselkednek, miközben a hatalom mindenütt a felforgató tevékenység nyomait kutatja. 

Bár a kiküldetése csak rövid időre szól, Vanja beleszeret lakótársába, Ninába, ezért meghosszabbítja látogatását. Eközben akaratlanul is tudomást szerez az egész kolóniát érintő, növekvő fenyegetésről. Minden erejével igyekszik eltitkolni, és önhatalmúlag olyan vizsgálódásba kezd, amivel önmagát is bajba sodorja. 

Karin Tidbeck világában mindenki gyanús, senki nincs biztonságban, és semmi nem egyértelmű – még az írott és beszélt nyelv, vagy éppen a valóság szövete sem. Az Amatka lenyűgöző és végtelenül eredeti mű, óda a szabadságról, a szeretetről és a művészi teremtőerőről.

Véleményem:

Ezzel a könyvvel már akkor szemezni kezdtem, amikor először felbukkant a molyon az adatlapja. Először fogalmam sem volt, miről szól, de valahogy a címe megszólított, később pedig a fülszöveg is felkeltette az érdeklődésemet. A kiadónak köszönhetően lehetőségem volt már most elolvasni, és bátran kijelenthetem, hogy nem bántam meg, mert azóta is pörög rajta az agyam. Úgyhogy előre is elnézést a hosszúra nyúlt értékelésért, de mindenkit vigasztaljon a tudat, hogy háromszor ennyit is tudtam volna róla írni.

Első körben azon töprengtem, milyen könyv is ez műfaji vagy stilisztikai szempontból? A hagyma első rétegét lehántva disztópia-szerű képet kapunk: adva van a fiktív világ és társadalmi berendezkedés, és a rejtélyes Amatka nevű kolónia, ahol furcsa és megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Ide csöppen egy másik kolóniából Vanja, hogy higiéniai kutatásokat végezzen. A társadalom működésére és a felépített világra érdemes egy pillantást vetni. Olvasás közben megelevenedik előttünk a szürke, élettelen, funkcionalista város, ahol mindenkinek konkrét feladata van, és ahol szigorú törvények szabályozzák a mindennapokat. Persze, olvastunk már hasonlót, nem is egyszer, azonban az Amatka borzasztóan erős abban, hogy ez a világ egészen a csontjainkig hatoljon. Rideg tények formájában szembesülünk azzal, hogy ebben a világban nincsenek állatok, az emberek elsődleges táplálékát a gombák adják, a gyerekek intézetekben nőnek fel, a művészet pedig kimerül a növényházi munkáról íródott verseskötetekben. 

Maguk a nevek is beszédesek, a főszereplő teljes neve Brilarék Vanja Essre Kettese: anyja Britta, apja Lars, Essrében született és a Kettes számú gyerekotthonban nevelkedett (nekem az ilyen megoldások a gyengéim, már A szolgálólány meséjében is hátborzongatónak tartottam). Vanja visszaemlékezései segítenek abban, hogy még inkább átérezzük, milyen lehet egy ilyen világban felnőni:

„Anyjuk, Britta visszahúzódó és szigorú szülőként kizárólag parancsszavakban kommunikált gyerekeivel: edd meg, ülj fel, feküdj le! Lehetőség szerint az érintésüket is kerülte. Lars egészen másként viselkedett. Engedte, hogy Vanja megfogja a kezét-néha még azt is, hogy az ölébe másszon-, csak akkor engedte el, ha más felnőttek is megjelentek a közelben. Nem kéne elkényeztetned a gyerekeket, korholta Britta. Neurotikusok lesznek tőle.”

Aztán lehánthatjuk a második réteget is, ami alapján már felfedezzük a sci-fi és a fantasy elemeit is. Ezen a ponton érdemes megvizsgálni, hogy hol is található tulajdonképpen ez a világ, kik hozták létre és legfőképpen: miért? Az viszonylag hamar kiderül, hogy valamikor a múltban történt valami, ami miatt a régi világ élhetetlenné vált, és az úttörőknek nevezett első (vagy utolsó?) embereknek át kellett költözniük egy újba.

„Soha senki nem határozta meg közelebbről, hol létezett ez a régi világ, sem azt, hogy pontosan milyen volt. Nem is számított. Most már ebben az új világban éltek, ahol felépítették maguknak az ideális társadalmat.”

Azonban ez az új világ nem csak a korábban említett társadalmi sajátosságok miatt érdekes, hanem a fizikai működése miatt is: a tárgyakat rendszeresen meg kell jelölni és a nevükön kell nevezni, különben anyagtalan masszává válnak. A nem megfelelő szóhasználat nem egyszerűen bűncselekmény, annál sokkal több: tabu. Ugyanis arról senki nem beszél, mi történik akkor, ha a dolgok megváltoznak és irányíthatatlanná válnak.

A történet fő cselekményszála és egyben konfliktusa, hogy Vanja, aki eredetileg csak a higiéniai szokásokról szóló kutatása miatt jött Amatkába, egyre kíváncsibb lesz arra, hogy honnan is ered ez a világ, hogyan működik, és miért történnek benne különös dolgok (például a kolónia 100 lakójának hirtelen eltűnése). Lakótársa, Nina igyekszik lebeszélni őt a kutakodásról, de Vanja annak ellenére sem hallgat rá, hogy közel kerülnek egymáshoz (hivatalosan ez egy szerelmi szál, bár én nem éreztem igazán annak, valahogy az ő kapcsolatukat is csak valami kétségbeesett kapaszkodónak éreztem, hogy találjanak az életükben valami igazat és emberit). Közelebbi kapcsolatba kerül egy Evgen nevű könyvtárossal, akivel titkos beszélgetések során igyekeznek közelebb kerülni az igazsághoz, ezzel párhuzamosan pedig mi, olvasók is egyre jobban szomjazzuk, hogy kiderüljön végre valami konkrétum. 

Itt jön az a pont, ami szerintem a regény jövőbeli megosztottságát adni fogja: nincsenek konkrétumok. Vannak helyette homályos visszaemlékezések tiltott dokumentumokban, jégfelszínen megcsillanó árnyék-szerű alakok, hangok, amik valójában nincsenek ott, és maga a massza, ami az alapján teremtődik, amit az emberek mondanak. És van a lázas kapkodás és kétségbeesés, mert úgy tűnik, ez a jól megszokott világ valamiért-talán az említett 100 eltűnt ember hiánya, vagy a másként gondolkodás végett- kezd darabjaira hullani.

„Ott állt a szalag végén, ahol a késztermékeket dobozolták a szállításhoz, ám azok a bevallása szerint nem maradtak nyugton a helyükön. Az összes tégely, ami 3-as számú arckrémet tartalmazott, halkan visongó hangot adott ki. Erősebb hang jött azokból a tartályokból, melyek az öntőformákba szánt pasztát tartalmazták. Valahányszor a pasztát a csövekbe préselték, üvöltés hallatszott.”

És itt kapjuk meg a harmadik réteget, amit nem is tudok a nevén nevezni, ez az a bizonyos szürrealista álomszerű ámokfutás, amit mások is említettek már az értékelésükben. Fontos, hogy én komfortosan érzem magam egy ilyen olvasmányban, mert nem érzem szükségét, hogy mindenre választ kapjak (egyébként Lost-rajongó vagyok és imádtam az S. című könyvet). Viszont sokak számára a válaszok nem lesznek kielégítőek, és ezt fel lehet róni a regény esetleges hibájaként. Ugyanakkor tele van apró, elrejtett kis részletekkel, amik alapján az ember összerakhat egy képet, és külön klassz, hogy ezek a képek nem lesznek egyformák az olvasóknál. Lehet róla beszélni, vitatkozni, egyszóval megmozgatja a fantáziát rendesen. Szerintem az élvezhetőségét a könyvben szereplő kedvenc kérdésemre adott válaszunk dönti el, melyben úgy érzem, egyenesen az írónő kiált felénk:

„Odaadod magad a világnak?”

Én odaadtam. Nagyon.

A könyvet köszönöm szépen az Athenaeum Kiadónak!

Értékelésem: 5/5

Kinek ajánlom? Azoknak az olvasóknak, akik vágynak valami újdonságra, és akiket nem zavar, hogy a saját képzeletükön legalább annyi múlik, mint az elbeszélésen.