Mielőtt a kávé kihűl (értékelés és nyereményjáték)
A Kossuth Kiadó jóvoltából a Blogturné Klub hat bloggere
kávézik együtt a japán Kavagucsi Tosikadzu könyvének szereplőivel, akiknek egy
apró, de annál különlegesebb kávézó körül forog az életük. Nem akármilyen kávét
szolgálnak ám itt fel! Ha betartod és elfogadod a szabályokat, akkor
visszatérhetsz a múlt egy vágyott pontjára, pont úgy, ahogy a történetben
többen is megteszik. Ha szeretnétek ti is a részesei lenni ennek a furcsa időutazásnak,
akkor tartsatok velünk és játsszatok a könyvért!
Kiadó: Kossuth Kiadó, 2018
Oldalszám: 256 oldal
ISBN: 9789630993791
Fordító: Béresi Csilla
A könyvet ITT tudod megrendelni!
Fülszöveg:
Különös városi legenda terjed egy
bizonyos Funiculi Funicula nevű kávézóról. Azt beszélik, ennek
a kávézónak az egyik széke sokkal több, mint ülőalkalmatosság.
Ha ráülsz, időutazásban lehet részed. Kívánságod szerint
repíthet a jövőbe vagy a múltba. Te döntöd el, melyik irányt
választod, de van néhány szigorú szabály, amit be kell tartanod.
1. Az időutazás során csak azokkal
az emberekkel találkozhatsz, akik már jártak a kávézóban.
2. Bármit is csinálsz míg „odaát”
vagy, a jelent nem változtathatod meg.
3. A kérdéses széken ül valaki.
Mindenképpen meg kell várnod, amíg ő elhagyja a széket.
4. Nem ülhetsz át máshova, nem
cserélhetsz széket.
5. Az utazás akkor kezdődik, amikor
kitöltik a kávédat, és akkor végződik, amikor kihűl.
Ez még közel sem az összes szabály.
Az emberek mégis késztetést éreznek rá, hogy ellátogassanak a
Funiculi Funiculába, és kikérjék a hétköznapinak cseppet sem
mondható feketéjüket. Ha tudnád, hol van ez a hely, te is
betérnél? Sokan megtették, közülük most négy ismeretlen
szívmelengető történetét ismerheted meg.
Véleményem:
Kicsit ciki volt belegondolnom ebbe, de tulajdonképpen egyáltalán nem szoktam japán szerzők könyveit olvasni, pedig tudom, hogy nagyon értékes darabokat lehetne találni közöttük (nekem is csücsül pár a polcomon, várva, hogy időt szakítsak rájuk). Tehát az egyik fontos cél, ami miatt meg akartam ismerni ezt a történetet, a saját horizontom tágítása, komfortzónám átlépése volt. Ráadásul a fülszöveg épp eléggé izgalmas és sejtelmes ahhoz, hogy jogosan reméljük, egy nagyon különleges élményben lesz részünk. Az időutazás témája mindig is vonzott, bár nagyon ritkán találkoztam olyan regénnyel vagy filmmel, ami úgy tudta megjeleníteni, hogy abban ne legyenek bántó logikai hibák. Vagy, ha vannak is, akkor legyen olyannyira sodró lendületű és magával ragadó a cselekmény, hogy eszembe se jusson ezekkel foglalkozni. Ennél a könyvnél szerencsére az utóbbi valósult meg, hiszen maga az időutazás inkább egy eszköz ahhoz, hogy könnyebben átnyújtsa számunkra a szerző által megfogalmazott érzelmeket és bölcsességeket.
A kötet elején található tartalomjegyzékből kiderül, hogy négy fejezetből áll a regény, de pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy négy önálló kis történetből. Ugyan a helyszín -a kávézó- és a szereplők ugyanazok mindegyik fejezetben, de más-más karakter kerül a fókuszba, és mutatja meg nekünk a saját, személyes veszteségét, örömét vagy fájdalmát. Az első fejezetben például megismerünk egy sikeres, határozott fiatal nőt, Fumikot, akit éppen elhagyott a szerelme, hogy külföldre költözzön. Fumiko vigasztalhatatlan, ugyanakkor úgy érzi, ha van bármilyen lehetőség arra, hogy kettejük dolgát helyrehozza, akkor azt mindenképpen meg kell tennie. Ő tehát az első a kötetben, aki próbára teszi a kávézóról terjengő legendák valóságtartalmát, és ragaszkodik ahhoz, hogy leülhessen arra a bizonyos székre, ami visszaviszi a múltba. Történetének hátterében szép lassan kibontakozik a kávézó, mint díszlet: megismerjük az itt dolgozó embereket, látjuk és halljuk a betérő vendégeket, mindez teljesen úgy van megírva, mintha az ember egy színházban ülne és látná maga előtt a történteket (én csak ezután a megállapításom után szembesültem azzal, hogy ez a történet eredetileg egy színdarab volt). Végül a kávézó személyzete elmond mindent Fumikonak az időutazás szabályairól és körülményeiről, és közlik vele, hogy csak abban a rövidke időben lesz módja helyet foglalni az ominózus székre, amikor az örökké ott üldögélő nő elmegy a mosdóba (később az ő kísérteties alakjáról is többet megtudunk). Amikor minden feltétel teljesül, kezdődhet a szertartás, melynek segítségével Fumiko visszamehet az általa választott időpontba.
A további történetekből megismerhetünk egy idősebb házaspárt, ahol a férj szép lassan elveszíti az emlékeit, egy testvérpárt, akik elsodródtak egymástól, és egy anyát, aki nem biztos benne, hogy képes lesz felnevelni gyermekét. Különböző emberek, akiket csak az köt össze, hogy ugyanabba a kávézóba járnak, és még valami: a veszteség érzése. Hamar megértjük tehát, hogy itt az időutazásnak nem az az elsődleges funkciója, hogy a fantasztikum iránti rajongásunkat szolgálja. Egész egyszerűen egy kétségbeesett lépés, vagy egy utolsó lehetőség arra, hogy helyrehozzunk, lezárjunk valamit. A legfontosabb szabály, hogy bármit is teszünk a múltban, attól a jelen nem fog megváltozni. Egyből felmerül a kérdés- a szereplőinkben is- hogy akkor mégis mi értelme van az egésznek? Ha nem is tudnak változtatni semmin, arra mindenesetre nagyon is alkalmas az utazás, hogy saját veszteségüket feldolgozzák, vagy lezárják magukban az elvarratlan szálakat. Az pedig, hogy vajon megéri-e mindez, olyan kérdés, ami továbbgyűrűzik az olvasóba, hogy aztán ő is megadja rá a saját válaszát.
Maga a könyv gördülékeny, olvasmányos volt, ugyanakkor egy jó darabig birizgált a stílusa. Úgy éreztem, sok benne az ismétlés, a párbeszédek túl szertartásosak és körülményesek, ráadásul az is időbe telt, mire minden szereplőről biztosan tudtam, kicsoda (itt nyilván a szokatlan nevek okoztak kisebb fennakadást) Aztán egyszer csak elmúlt ez a minimális frusztrációm, amikor beláttam, hogy ez egyrészt fakadhat a kulturális különbségekből, másrészt abból is, hogy eredetileg színdarabnak írták a történetet. Ezután tényleg csak hátradőltem és engedtem, hogy magába szippantson ez a nagyon különös atmoszférájú könyv. Nagyon nehéz megfogni, pontosan miről is szól ez az egész, hiszen a felszíni cselekmény - az emberek időutazásán- túl nagyon sok mélyebb jelenségtartalmat lehet benne felfedezni. Egyszerre szól a szeretetről, megbocsátásról, az elfogadhatatlan elfogadásáról, és saját magunk alaposabb megismeréséről. Nagyon tetszett, ahogy a négy fejezet középpontjában álló szereplők lassan közelítenek egymáshoz, a sorsuk által egyfajta közösséggé válnak. Sok jelenet volt benne, amin kifejezetten elérzékenyültem, de egyáltalán nem volt giccses vagy túlzó. Tényleg csak azt tudom javasolni, hogy akinek megjött hozzá ennyi alapján a kedve, tegyen vele egy próbát, mert ha sikerül ráhangolódni, nagyon meghatározó élményt tud nyújtani. És persze mindenképpen készítsünk be hozzá egy csésze gőzölgő, finom kávét, csak vigyázzunk, nehogy kihűljön!
Értékelésem: 5/4
Kinek ajánlom? Azoknak, akik szeretik a műfajilag nehezebben behatárolható, érdekes és elgondolkodtató történeteket. És természetesen kávérajongóknak.:)
Kicsit ciki volt belegondolnom ebbe, de tulajdonképpen egyáltalán nem szoktam japán szerzők könyveit olvasni, pedig tudom, hogy nagyon értékes darabokat lehetne találni közöttük (nekem is csücsül pár a polcomon, várva, hogy időt szakítsak rájuk). Tehát az egyik fontos cél, ami miatt meg akartam ismerni ezt a történetet, a saját horizontom tágítása, komfortzónám átlépése volt. Ráadásul a fülszöveg épp eléggé izgalmas és sejtelmes ahhoz, hogy jogosan reméljük, egy nagyon különleges élményben lesz részünk. Az időutazás témája mindig is vonzott, bár nagyon ritkán találkoztam olyan regénnyel vagy filmmel, ami úgy tudta megjeleníteni, hogy abban ne legyenek bántó logikai hibák. Vagy, ha vannak is, akkor legyen olyannyira sodró lendületű és magával ragadó a cselekmény, hogy eszembe se jusson ezekkel foglalkozni. Ennél a könyvnél szerencsére az utóbbi valósult meg, hiszen maga az időutazás inkább egy eszköz ahhoz, hogy könnyebben átnyújtsa számunkra a szerző által megfogalmazott érzelmeket és bölcsességeket.
A kötet elején található tartalomjegyzékből kiderül, hogy négy fejezetből áll a regény, de pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy négy önálló kis történetből. Ugyan a helyszín -a kávézó- és a szereplők ugyanazok mindegyik fejezetben, de más-más karakter kerül a fókuszba, és mutatja meg nekünk a saját, személyes veszteségét, örömét vagy fájdalmát. Az első fejezetben például megismerünk egy sikeres, határozott fiatal nőt, Fumikot, akit éppen elhagyott a szerelme, hogy külföldre költözzön. Fumiko vigasztalhatatlan, ugyanakkor úgy érzi, ha van bármilyen lehetőség arra, hogy kettejük dolgát helyrehozza, akkor azt mindenképpen meg kell tennie. Ő tehát az első a kötetben, aki próbára teszi a kávézóról terjengő legendák valóságtartalmát, és ragaszkodik ahhoz, hogy leülhessen arra a bizonyos székre, ami visszaviszi a múltba. Történetének hátterében szép lassan kibontakozik a kávézó, mint díszlet: megismerjük az itt dolgozó embereket, látjuk és halljuk a betérő vendégeket, mindez teljesen úgy van megírva, mintha az ember egy színházban ülne és látná maga előtt a történteket (én csak ezután a megállapításom után szembesültem azzal, hogy ez a történet eredetileg egy színdarab volt). Végül a kávézó személyzete elmond mindent Fumikonak az időutazás szabályairól és körülményeiről, és közlik vele, hogy csak abban a rövidke időben lesz módja helyet foglalni az ominózus székre, amikor az örökké ott üldögélő nő elmegy a mosdóba (később az ő kísérteties alakjáról is többet megtudunk). Amikor minden feltétel teljesül, kezdődhet a szertartás, melynek segítségével Fumiko visszamehet az általa választott időpontba.
"Gőz szállt fel a csészéből. A gomolygó párába nézve Hirai szédülni kezdett. Teste eggyé vált az őt körülölelő gőzzel. Érezte, amint lassan felfelé emelkedik. Noha először élte át ezt, egyáltalán nem találta ijesztőnek. E változás elcsitította türelmetlenségét. Megadón behunyta a szemét. "
A további történetekből megismerhetünk egy idősebb házaspárt, ahol a férj szép lassan elveszíti az emlékeit, egy testvérpárt, akik elsodródtak egymástól, és egy anyát, aki nem biztos benne, hogy képes lesz felnevelni gyermekét. Különböző emberek, akiket csak az köt össze, hogy ugyanabba a kávézóba járnak, és még valami: a veszteség érzése. Hamar megértjük tehát, hogy itt az időutazásnak nem az az elsődleges funkciója, hogy a fantasztikum iránti rajongásunkat szolgálja. Egész egyszerűen egy kétségbeesett lépés, vagy egy utolsó lehetőség arra, hogy helyrehozzunk, lezárjunk valamit. A legfontosabb szabály, hogy bármit is teszünk a múltban, attól a jelen nem fog megváltozni. Egyből felmerül a kérdés- a szereplőinkben is- hogy akkor mégis mi értelme van az egésznek? Ha nem is tudnak változtatni semmin, arra mindenesetre nagyon is alkalmas az utazás, hogy saját veszteségüket feldolgozzák, vagy lezárják magukban az elvarratlan szálakat. Az pedig, hogy vajon megéri-e mindez, olyan kérdés, ami továbbgyűrűzik az olvasóba, hogy aztán ő is megadja rá a saját válaszát.
Maga a könyv gördülékeny, olvasmányos volt, ugyanakkor egy jó darabig birizgált a stílusa. Úgy éreztem, sok benne az ismétlés, a párbeszédek túl szertartásosak és körülményesek, ráadásul az is időbe telt, mire minden szereplőről biztosan tudtam, kicsoda (itt nyilván a szokatlan nevek okoztak kisebb fennakadást) Aztán egyszer csak elmúlt ez a minimális frusztrációm, amikor beláttam, hogy ez egyrészt fakadhat a kulturális különbségekből, másrészt abból is, hogy eredetileg színdarabnak írták a történetet. Ezután tényleg csak hátradőltem és engedtem, hogy magába szippantson ez a nagyon különös atmoszférájú könyv. Nagyon nehéz megfogni, pontosan miről is szól ez az egész, hiszen a felszíni cselekmény - az emberek időutazásán- túl nagyon sok mélyebb jelenségtartalmat lehet benne felfedezni. Egyszerre szól a szeretetről, megbocsátásról, az elfogadhatatlan elfogadásáról, és saját magunk alaposabb megismeréséről. Nagyon tetszett, ahogy a négy fejezet középpontjában álló szereplők lassan közelítenek egymáshoz, a sorsuk által egyfajta közösséggé válnak. Sok jelenet volt benne, amin kifejezetten elérzékenyültem, de egyáltalán nem volt giccses vagy túlzó. Tényleg csak azt tudom javasolni, hogy akinek megjött hozzá ennyi alapján a kedve, tegyen vele egy próbát, mert ha sikerül ráhangolódni, nagyon meghatározó élményt tud nyújtani. És persze mindenképpen készítsünk be hozzá egy csésze gőzölgő, finom kávét, csak vigyázzunk, nehogy kihűljön!
"A víz a magas helyekről az alacsonyabbak felé folyik, a gravitáció törvényének engedelmeskedve. Az érzelmeknek is van súlyuk, rájuk is hat egyfajta nehézségi erő."
Értékelésem: 5/4
Kinek ajánlom? Azoknak, akik szeretik a műfajilag nehezebben behatárolható, érdekes és elgondolkodtató történeteket. És természetesen kávérajongóknak.:)
Nyereményjáték:
Az időutazás gondolata igazán
izgalmas, talán ezért is nyúl sok szerző műfajtól függetlenül
a témához. A játékban ezúttal időutazásról szóló, vagy
ahhoz kapcsolódó könyvek címére és szerzőjére vagyunk
kíváncsiak. Minden állomáson találtok fülszövegekből
kiragadott kulcsszavakat, ezek alapján kell kitalálnotok az adott
állomás megfejtését.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés
után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül
válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új
nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Feladvány:
boszorkány, vámpír, oxfordi
könyvtár, kézirat, 1590
Állomáslista:
12. 10. - A Szofisztikált Macska
12. 12. - Deszy könyvajánlója
12. 14. - Hagyjatok! Olvasok!
12. 16. - Nem félünk a könyvektől
12. 18. - Könyv és más
12. 20. - Ambivalentina
Megjegyzések
Megjegyzés küldése