Auschwitz, ​végállomás- Egy túlélő története a haláltáborból (értékelés és nyereményjáték)

Eddy ​de Windet a feleségével együtt szállították el Auschwitzba, ahol a holland zsidó orvos elkezdett naplót írni a mindennapjairól és a körülötte lévőkről. Ez az egyetlen memoár, amelyet teljes egészében az auschwitzi haláltáborban írtak, ám az író képtelen volt egyes szám első személyben írni magáról, ezért kitalálta Hans van Dam figuráját, akiről egyes szám harmadik személyben beszélve meséli el a történetét. Ha kíváncsiak vagytok Eddy de Wind történetére, tartsatok bloggereinkkel a regény blogturnéján! Ne feledjétek, hogy egy szerencsés olvasónk a kiadó jóvoltából meg is nyerheti az Auschwitz, ​végállomást!

Kiadó: Athenaeum, 2020

Oldalszám: 224 oldal

ISBN: 9789632939070 

Eredeti cím: Eindstation Auschwitz

Fordító: Alföldy Mari

A könyvet ITT tudod megrendelni

Fülszöveg:

Eddy ​de Wind zsidó orvos önként jelentkezett abba a hollandiai gyűjtőtáborba, ahová édesanyját deportálták. Azt remélte, hogy így az asszonyt meg tudja menteni Auschwitztól, de tévedett. A táborban megismert szerelmével együtt 1943-ban őt is a haláltáborba vagonírozták.

Amikor a szovjet hadsereg közeledésének hírére a nácik 1944-ben elindították Németország felé az erőltetett meneteket, Eddy elrejtőzött, és a felszabadulás után ott maradt Auschwitzban ellátni a betegeket. Keresett egy ceruzát és egy jegyzetfüzetet, és írni kezdett.

Könyve a legelső Auschwitz-beszámolók egyike, amelyet a csak nem sokkal korábban átélt borzalmak és maga a nyers valóság tesz átütő erejűvé. Jelenlegi ismereteink szerint ez az egyetlen memoár, amelyet teljes egészében az auschwitzi haláltáborban írtak.

De Wind kötete először 1946-ban jelent meg, hogy aztán hosszú évekkel később, a tábor felszabadításának 75. évfordulójára, 2020-ban nemcsak hollandul, de számos más nyelven, így magyarul is napvilágot lásson. Az eredeti holland kiadás szószedettel, térképpel és a leszármazottak, valamint a fordító utószavával bővült. A kötetet a család archívumából származó képanyag illusztrálja.

Véleményem:

Aki rendszeresen követi a blogot, tudja, hogy szinte mindent el szoktam olvasni, ami holokauszt témában megjelenik. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember szembenézzen a múlttal, a csúf, kegyetlen és érthetetlen részével is, hiszen talán csak így lehet biztosítani, hogy hasonló szörnyűségek ne történhessenek meg újra. Nagyon kíváncsi voltam Eddy de Wind írására, ami nem csupán attól különleges, hogy az egyik első hiteles beszámoló a haláltáborok mindennapjairól, hanem attól is, hogy a szerző még Auschwitzban vetette papírra gondolatait. Nem mondom, hogy könnyű olvasmány volt, az ilyesmi sosem az és nem is kell annak lennie, viszont alapvető fontosságú mű mindenki számára, aki érdeklődik a téma iránt és aki szeret hiteles történelmi forrásokból tájékozódni. 

Az előszóból megtudjuk, hogy Eddy, bár az első sorokat még megpróbálta egyes szám első személyben megfogalmazni, igen hamar átváltott arra, hogy harmadik személyben beszéljen önmagáról, ehhez még egy fiktív karaktert is létrehozott, Hans van Dam-ot. Feltételezhetjük, hogy ennek hátterében az állt, hogy az egykori rab igyekezett kicsit eltávolodni a valóságtól, túl fájdalmas lett volna itt is szembesülnie azzal, hogy mindez vele történt (hozzáteszem, szerintem így is végtelenül fájdalmas lehetett). Az elbeszélés elején megtudjuk, hogy Hans és felesége, Friedel eleinte egy hollandiai gyűjtőtáborban éltek, ahol a férfi azért vállalt önkéntes orvosi munkát, hogy önmagát és szeretteit megóvja az ennél is rosszabb forgatókönyvtől. Sajnos azonban hiába reménykedett, 1943-ban mindkettejüket Auschwitzba szállították. A kötet nagy része az itteni élet hiteles beszámolója. Mivel Hans- vagyis Eddy- az utolsók között kaphatott zsidó származású hallgatóként orvosi diplomát, a táborban is egészségügyi feladatokat vállal. Mivel rengeteg a beteg és a sérült, tartja benne a lelket, hogy talán elég sokáig lesz szükség a szolgálataira, addig, amíg egy nap megérkezik a segítség. Közben persze nem csupán saját magáért, hanem Friedelért is aggódik, az asszony ugyan szintén ápolónői feladatokat végez, ugyanakkor szörnyű hírek terjednek a női részlegen végzett embertelen kísérletekről, és a házaspár nem tudhatja, törékeny biztonságuk meddig tart.

"Amit viszont mindenki lát, az a láng, a krematórium kéményének öröklángja. Éjjel-nappal ott a tűz, a tudat, hogy ott emberek égnek. Emberek, mint te magad, van agyuk, van szívük, amely a vért, ezt a csodálatos folyadékot áramoltatja körbe az erek végtelen csatornáin, az élő test utolsó porcikájáig, legapróbb sejtjéig. Isten csodálatos teremtése."

Természetesen ilyen körülmények között abszurd bármilyen biztonságról beszélni. Akkor, amikor elég egy rosszkedvű náci katona, egy szerencsétlen véletlen, vagy egy átlagos betegség ahhoz, hogy az ember ne élje meg a másnapot. Amikor embertelen körülmények között kell nehéz fizikai munkát végezni, úgy, hogy napi egy liter híg leves jelenti az összes táplálékot. Mindezek mellett Hans még amiatt is szenved, hogy orvosként sokszor tehetetlennek érzi magát, hiszen ilyen körülmények között, megfelelő eszközök és gyógyszerek hiányában esélytelen, hogy érdemben segíthessen mindenkinek- pláne nem egy olyan helyen, ahová eleve nem azért kerülnek az emberek, mert bárki is segíteni akar rajtuk. A házaspár körülbelül másfél évet tölt el a táborban, ez idő alatt néha alkalmuk volt arra, hogy beszéljenek vagy levelet váltsanak egymással, valószínűleg szerelmük lehetett az egyik legfőbb erőforrás ahhoz, hogy élni akarjanak és kitartsanak a legvégsőkig. Amikor közeleg az orosz hadsereg a felszabadulás ígéretével, a pár végül elszakad egymástól: Friedel abba a menetbe kerül, melyet gyalog indítanak el Németország felé, Hans pedig néhány társával elbújik és megszökik a táborból, úgy várja a segítséget. Ezen a ponton mi olvasók is csak sötétben tapogatózunk már, ahogy Hans, mi is hol reménykedünk, hol végképp leteszünk arról, hogy a házaspár valaha újra látja egymást. A beszámoló nem, de az elbeszélés utáni jegyzetek választ adnak az ezzel kapcsolatos kérdéseinkre. 

Lehetne beszélni arról, hogy irodalmi szempontból milyen ez a könyv, de azt gondolom, ez az az eset, amikor ez nem igazán lehetséges vagy indokolt. Igaz, Eddy leírásai néha csapongók és nem a leggördülékenyebben olvashatók, de ha figyelembe vesszük, milyen körülmények között írta őket (már a felszabadulás után, de még Auschwitzban, ahol még hónapokig végzett orvosi feladatokat a sebesült és beteg túlélőkért), akkor szerintem az egy kisebb csoda, hogy ennyire összeszedett a visszaemlékezés. Abból a szempontból is érdekes ez a dokumentum, hogy nem hónapokkal vagy évekkel később készült, mint sok más túlélő beszámolója, hanem nagyon friss élményeket és emlékeket tartalmaz. Olvasás közben sokszor éreztem úgy, hogy Eddy- vagyis Hans, ahogy megformálta önmagát írásában- igyekszik a tényekre szorítkozni, nem kifejezetten érzelmes a stílusa, amitől számomra csak még szívszorítóbbá vált az egész. Nagyon is el tudom képzelni, hogy ha ilyen helyzetben az ember megnyitja az érzelmek csapját, akkor olyan kétségbeesés és fájdalom kezd áradni belőle, amit aztán nem lehet többé megállítani. Lényeg a lényeg, én nem kívánom semmilyen módon minősíteni a szerző elbeszélését, pusztán csak hálás vagyok neki és végtelenül értékelem, hogy ennyi megpróbáltatás és fájdalom utána is fontosnak tartotta, hogy elmondja az igazságot és azt a világ elé tárja. 

A könyvben számomra azok voltak a legérdekesebb részek, amelyek valamilyen filozófiai vagy erkölcsi kérdést jártak körbe. Az egyik ilyen Josef Mengele személyéhez fűződik, akivel kapcsolatban már más könyvben is olvashattam arról, hogy nagyon kettős figura volt: a nyilvánvaló rémtettei mellett sokan számoltak be hozzá köthető, emberséges vagy segítőkész megnyilvánulásokról. Hans társaival eltöpreng azon, hogy vajon mi a nagyobb bűn: az, ha valaki következetesen kegyetlen, vagy az, ha az orvoshoz hasonlóan vannak humánusabb pillanatai is. Az ezzel kapcsolatos érvelés ott csúcsosodik ki, amit én magam is vallok, miszerint sokkal félelmetesebb, ha valaki úgy vesz részt ilyen embertelen bűntettekben, hogy egyébként van tudása és képessége is azzal kapcsolatban, hogyan kell helyesen cselekedni.

Összességében tényleg csak annyit mondhatok, hogy ez egy nagyon fontos könyv, amit ugyan nem szórakoztató céllal olvas az ember, de biztos, hogy hozzátesz valamit mind a történelmi tudásunkhoz, mind a személyiségünkhöz. Nagyon köszönöm Eddy-nek, hogy kitartott és elmesélte a történetét, a kiadónak pedig, hogy hozzánk is eljuttatta azt. 

Értékelésem: 5/5

Kinek ajánlom? Mindenkinek, aki hiteles forrásból szeretné tudni, milyen volt az élet az auschwitzi koncentrációs táborban.

Nyereményjáték:

Történetünk egy koncentrációs táborban játszódik a második világháború idején, ezért úgy gondoltuk, hogy a játékunk ilyen helyszínű regényekhez fog kapcsolódni. Az egyes állomásokon található idézetek alapján ki kell találnotok a KÖNYV CÍMÉT, amiben szerepel az adott idézet, és a CÍMET beírni a rafflecopter megfelelő rubrikájába! Ha azt is megírjátok, hogy melyik könyvcím a kakukktojás, akkor +1 alkalommal kerültök a kalapba!

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Feladvány:

“Annak ellenére, hogy már minden egyaránt logikátlannak, abszurdnak és hétköznapinak tűnt, elcsodálkozott, amikor egyik napról a másikra bejelentették, hogy hegedűt kell építenie, de olyan jót, hangsúlyozta az Untersturmführer, „mintha csak Stradivari csinálta volna”. És még ennél is jobban meglepődött, mikor a rendelkezésére bocsátottak egy halom szerszámot és faanyagot, hogy válogassa ki mindazt, amire csak szüksége van. Valamilyen zsidó vagy német hegedűkészítő műhelyéből rabolhatták el mindezt, gondolta, aki talán már halott, talán már megölték.”

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:
03. 20 - Utószó
03. 22 - Könyv és más
03. 24 - Hagyjatok! Olvasok!
03. 26 - Csak olvass!
03. 28 - Fanni's Library