Az éjféli égbolt (értékelés és nyereményjáték)
A 2020-as év egyik legjobban várt sci-fi alkotása egy gyönyörűen megírt regény a magányról és az emberi lélek legrejtettebb zugairól egy szívfacsaró, posztapokaliptikus jövőkép tükrében. Ha bloggereinkkel tartotok, ti is megismerhetitek Augustine történetét, a turné végén pedig az Agave Könyvek jóvoltából megnyerhetitek Az éjféli égbolt egy példányát!
Kiadó: Agave, 2020
Oldalszám: 240 oldal
ISBN: 9789634198239
Eredeti cím: Good Morning, Midnight
Fordító: Farkas Veronika
A könyvet ITT tudod megrendelni!
A váltott fejezetekben egyrészt láthatjuk a cselekvések szintjén, hogy mi történik hőseinkkel, hogyan kezeli a krízist az űrhajó legénysége, vagy hogyan él túl napról napra Augustine vagy Iris, de ezzel párhuzamosan belső utazásra is kísérhetjük őket, és a múltjuk néhány fontosabb fejezetébe is bepillanthatunk. Nem véletlen, hogy Brooks-Dalton két olyan karaktert választott, akik egyébként is magányosak voltak a hétköznapi életükben, nagyon nehezen alakítottak ki kapcsolatokat, és még a hozzájuk legközelebb álló emberekhez is nehezen kötődtek. Az extrém kietlen, végtelen üres tereket nyújtó környezetek (mint a sarkvidék és a világűr) egyrészt még jobban kihangsúlyozzák kettejük eleve meglévő magányosságát, másrészt, ahogy a későbbiekben láthatjuk, ez az egyetlen olyan "katalizátor", ami rá tudja venni őket az önreflexióra, és azoknak az érzéseknek a megélésére, amiket korábban szándékosan tartottak távol maguktól. Ilyen szempontból tehát én abszolút az emberi sorsokat bemutató dráma kategóriájába sorolnám ezt a kötetet, ahol a sci-fi műfaji elemei mindössze eszközök ahhoz, hogy ezekre az egyéni sorsokra százszoros nagyításban ráközelítsen a szerző.
Közben persze az olvasó is rengeteg kérdést fogalmaz meg magának. Mit tennék én hasonló helyzetben? Hogyan tudnám kezelni azt a fajta bizonytalanságot, amikor tudom, hogy valami szörnyűség történt, de nem tudom, pontosan micsoda? Hogyan élném meg, ha tudnám, hogy az elkövetett hibáimat már soha többé nincs lehetőségem helyrehozni? És ha már itt tartunk, mit tanít ez a történet arról, hogyan érdemes élni, és esténként nyugovóra térni? Ezek a kérdések más helyzetekben is szoktak foglalkoztatni, de ezt a regényt olvasva egyrészt nagyon felerősödtek, másrészt a környezetnek és a cselekménynek köszönhetően megadták azt az élményt, amiben az ember egészen aprónak és jelentéktelennek érzi magát. Sullyhoz és Augustine-hoz hasonlóan mi is átérezhetjük egy kicsit, hogy eljöhet az életünkben az a pont, amikor már semmi sem marad, csak az emlékeink és az érzések, amikkel valaha másokhoz kapcsolódtunk, sorsuk pedig figyelmeztet arra, hogy mi még változtathatunk dolgokon addig, amíg nem késő.
Fülszöveg:
Augustine-t, a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.
Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.
Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét.
Véleményem:
Alapvetően nem vagyok egy nagy sci-fi rajongó, de szeretem a műfajon belül az olyan történeteket, ahol nem a technikai újításokon van a hangsúly, hanem az egyéni sorsokon vagy az emberiséget régóta foglalkoztató filozófiai kérdéseken. Abban, hogy felkaptam a fejem Lily Brooks-Dalton regényére, biztosan szerepet játszott a nemrég bemutatott Netflix-adaptáció is, amire ugyan még nem kerítettem sort (sajnos a kritikák is elég megosztóak), de szeretném megnézni - így pedig adta magát, hogy először elolvasom Az éjféli égbolt című regényt.
Alapvetően nem vagyok egy nagy sci-fi rajongó, de szeretem a műfajon belül az olyan történeteket, ahol nem a technikai újításokon van a hangsúly, hanem az egyéni sorsokon vagy az emberiséget régóta foglalkoztató filozófiai kérdéseken. Abban, hogy felkaptam a fejem Lily Brooks-Dalton regényére, biztosan szerepet játszott a nemrég bemutatott Netflix-adaptáció is, amire ugyan még nem kerítettem sort (sajnos a kritikák is elég megosztóak), de szeretném megnézni - így pedig adta magát, hogy először elolvasom Az éjféli égbolt című regényt.
A történet két párhuzamos szálon játszódik. Az elsőből megismerhetjük Augustine-t, az idősödő asztronómust, aki már jó ideje egy sarkvidéki kutatóbázison dolgozik. Túl nagy részletességgel nem tudjuk meg, hogy ez a munka pontosan miből áll, de nem is ezen van a hangsúly a regényben. A férfi visszaemlékezéseiből kiderül, hogy egy napon valami komoly dolog történhetett, ugyanis az összes, a bázison dolgozó embert evakuálták, hátrahagyva minden felszerelést - és Augustine-t is, aki önszántából döntött úgy, hogy maradni szeretne. A könyv elején még nem feltétlenül értjük, miért dönt így valaki, hogy lehetséges, hogy nem akar a többiekkel menekülni, amikor minden jel arra utal, hogy valami komoly katasztrófa történt a világban, de ahogy egyre jobban megismerjük a tudóst, már nem csodálkozunk különösebben ezen a választáson. Augustine egyébként sincsen teljesen egyedül, hiszen vele együtt a bázison maradt egy rejtélyes, csendes kislány, Iris, akiről nem tudjuk, honnan került oda vagy kihez tartozik, de egyre jobban összefonódik a sorsa és a mindennapi túlélésért folytatott küzdelme a férfiéval.
A cselekmény másik szála a világűrbe kalauzol bennünket, egészen pontosan az Aether nevű űrhajó fedélzetére, melynek válogatott legénysége éppen egy nagy horderejű tudományos expedícióról tart hazafelé, melynek keretében a Jupitert tanulmányozták. A legénység egyik tagja Sully, a fiatal nő, aki annak idején férjét és kislányát hagyta otthon, ezt az áldozatot kellett meghoznia annak érdekében, hogy részese lehessen ennek a nem mindennapi küldetésnek. Ahogy Augustine szálában, itt is történik egy váratlan esemény, ami mindent megváltoztat: az űrhajó egyszer csak elveszíti a kapcsolatot a Földdel, nem tudnak semmilyen jelet vagy üzenetet fogadni, és bár még van egy kis idő addig, amíg hazaérnek, egyre nyomasztóbb módon telepedik rájuk a kétely, hogy vajon mit fognak ott találni. Ez a kulcsesemény, a külvilággal való kapcsolat megszűnése, amit mind a két főhősünk megtapasztal, és ebből a helyzetből fejlődik ki az a rengeteg érzés és gondolat, ami a regény tulajdonképpeni esszenciáját adja.
A váltott fejezetekben egyrészt láthatjuk a cselekvések szintjén, hogy mi történik hőseinkkel, hogyan kezeli a krízist az űrhajó legénysége, vagy hogyan él túl napról napra Augustine vagy Iris, de ezzel párhuzamosan belső utazásra is kísérhetjük őket, és a múltjuk néhány fontosabb fejezetébe is bepillanthatunk. Nem véletlen, hogy Brooks-Dalton két olyan karaktert választott, akik egyébként is magányosak voltak a hétköznapi életükben, nagyon nehezen alakítottak ki kapcsolatokat, és még a hozzájuk legközelebb álló emberekhez is nehezen kötődtek. Az extrém kietlen, végtelen üres tereket nyújtó környezetek (mint a sarkvidék és a világűr) egyrészt még jobban kihangsúlyozzák kettejük eleve meglévő magányosságát, másrészt, ahogy a későbbiekben láthatjuk, ez az egyetlen olyan "katalizátor", ami rá tudja venni őket az önreflexióra, és azoknak az érzéseknek a megélésére, amiket korábban szándékosan tartottak távol maguktól. Ilyen szempontból tehát én abszolút az emberi sorsokat bemutató dráma kategóriájába sorolnám ezt a kötetet, ahol a sci-fi műfaji elemei mindössze eszközök ahhoz, hogy ezekre az egyéni sorsokra százszoros nagyításban ráközelítsen a szerző.
Közben persze az olvasó is rengeteg kérdést fogalmaz meg magának. Mit tennék én hasonló helyzetben? Hogyan tudnám kezelni azt a fajta bizonytalanságot, amikor tudom, hogy valami szörnyűség történt, de nem tudom, pontosan micsoda? Hogyan élném meg, ha tudnám, hogy az elkövetett hibáimat már soha többé nincs lehetőségem helyrehozni? És ha már itt tartunk, mit tanít ez a történet arról, hogyan érdemes élni, és esténként nyugovóra térni? Ezek a kérdések más helyzetekben is szoktak foglalkoztatni, de ezt a regényt olvasva egyrészt nagyon felerősödtek, másrészt a környezetnek és a cselekménynek köszönhetően megadták azt az élményt, amiben az ember egészen aprónak és jelentéktelennek érzi magát. Sullyhoz és Augustine-hoz hasonlóan mi is átérezhetjük egy kicsit, hogy eljöhet az életünkben az a pont, amikor már semmi sem marad, csak az emlékeink és az érzések, amikkel valaha másokhoz kapcsolódtunk, sorsuk pedig figyelmeztet arra, hogy mi még változtathatunk dolgokon addig, amíg nem késő.
"A kislány kicsit megmoccant, mire a könyve lehullott, de ő maga nem ébredt fel. Augustine elalvás közben a lélegzetvételét figyelte, és végre sikerült azonosítania annak a nyomasztó félelemnek a forrását, ami kísértette: a szeretetet."
Összességében ez egy igazán különleges utazás volt a számomra, ami különösen attól tudott működni, hogy megadtam neki a kellő időt és nyugalmat (nekem legalábbis abszolút nem az a fajta történet, amit mondjuk a buszon olvasgatok munkába menet). Talán az az egyik legnagyobb előnye, hogy kellő teret ad az olvasó egyéni elképzeléseinek és gondolatainak, így mindenki azt az üzenetet vagy mondanivalót tudja kivenni belőle, amit szeretne vagy amire szüksége van. Mind Augustine-t, mind Sullyt sikerült a végére igazán közel engednem magamhoz, és végig nagyon drukkoltam, hogy bármilyen befejezést is kapjunk, ők ketten megnyugvásra találjanak.
Értékelésem: 5/4,5
Kinek ajánlom? Azoknak, akik szeretnének egy mély, belső utazásra indulni, miközben megtapasztalják a világ hatalmasságát és az abban betöltött, egyszerre hangyányi és végtelen szerepüket.
Kinek ajánlom? Azoknak, akik szeretnének egy mély, belső utazásra indulni, miközben megtapasztalják a világ hatalmasságát és az abban betöltött, egyszerre hangyányi és végtelen szerepüket.
Nyereményjáték:
Lily Brooks-Dalton könyvének hősei a Jupiter holdjait kutatják egy élhetőbb jövő reményében. Az egyes állomásokon található leírások alapján ezúttal azt kell kitalálnotok, hogy a 79 hold közül melyikre gondoltunk, majd a nevét írjátok be a rafflecopter doboz megfelelő helyére.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Feladvány:
“Az egyetlen hold a Holdon kívül, amely ideális viszonyok között akár szabad szemmel is látható.”
Állomáslista:
Blogturné
Blogturné
01. 15. - Nem félünk a könyvektől
01. 17. - Könyv és más
01. 19. - Utószó
01. 21. - Nem félünk a könyvektől - EXTRA
Megjegyzések
Megjegyzés küldése