Óceán az út végén

Fülszöveg:

AMIKOR EGY EMLÉK FELENGED, A MÚLT SZIVÁROG KI BELŐLE

Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van.

Neil Gaiman új regénye a gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít.

Véleményem:

Néha olyan nehéz elmagyarázni másoknak, hogy miért szeretünk a rajongásig egy írót, vagy mit ad nekünk az az élmény, amikor a könyveit olvassuk. Én is formálgatom már évek óta azt a választ, amit arra a kérdésre adhatok, hogy mit jelent nekem Neil Gaiman, mit tudnak az ő regényei, amit mások nem, és miért olvasok el hezitálás nélkül bármit, ami megjelenik tőle. Most éppen ez a válasz áll legközelebb az igazsághoz: Neil Gaimant olvasni olyan, mint amikor teljesen elmerülsz egy medencében/kádban/tóban, úgy, hogy éppen csak az orrod hegye lógjon ki, amivel lélegezni tudsz, miközben a Cocteau Twins Alice című dalát hallgatod félig a víz alól. Közben érzed a fájdalmat életed összes eddigi nyarának elmúlásáért, és azt hiszed, ha most, ebben a pillanatban nagyon megerőltetnéd magad, képes lennél visszaemlékezni valami olyasmire, ami egykor a tiéd volt, de már régen elvesztetted. Nos, az Óceán az út végén című regényre még fokozottabban igaz ez a leírás, hiszen témáját és alapélményét tekintve nagyon erősen megjelenik benne a veszteség, a gyermekkori ártatlanság elvesztése és a sóvárgás valami több, valami más iránt. Bár évekkel ezelőtt olvastam már a történetet, nagyon kíváncsi voltam, hogy most hogyan fog rám hatni, arról nem beszélve, hogy az Elise Hurst által illusztrált különleges kiadás elképesztően gyönyörűre sikeredett.

"Nem voltam boldog gyerek, bár időnként eljutottam az elégedettségig. Többet éltem könyvekben, mint bárhol másutt. "

Gaiman szerintem nagyon kedvelheti a gyermeki nézőpontot, én legalábbis úgy érzem, hogy ez az a hang, amin a leghitelesebben tud megszólalni. Ebben a regényben egy hétéves kisfiú történetét ismerhetjük meg, egy történetet, amire majd csak sokkal később, felnőtt korában fog visszaemlékezni, amikor ellátogat gyermekkora helyszínére, és felkeresi a földút végén található házat, ami a benne lakókkal az egész életét megváltoztatta. A fiú - Gaiman nem tartotta fontosnak, hogy nevet is adjon neki - zárkózottan, a könyvek világába temetkezve él a vidéki házban szüleivel és húgával, és már az első oldalakon világossá válik, hogy igazán sosem találta a helyét a hétköznapi valóságban és az átlagos mindennapokban. Élete azonban alaposan megváltozik, amikor megismeri a földút végén lakó Hempstock-családot, egy lányt, egy anyát és egy nagymamát. A tizenegy éves Lettie Hempstock különös teremtés, sokszor rébuszokban beszél, úgy tűnik, mintha sokkal idősebb lenne a tényleges koránál, ráadásul meggyőződése, hogy a ház mögött lévő kacsaúsztató valójában egy óceán, mely egész teremtett világokat választ el egymástól, őriz meg és hív életre, ha valaki még emlékszik rá, pontosan hogyan szóljon hozzá. A fiú, bár furcsának találja a három nő viselkedését, szavait és kortalanságát, mégis azonnal érzi, hogy mellettük biztonságban van, és a társaságukban jobban önmaga lehet, mint bárhol másutt a világon.

Nem véletlen a kötethez kapcsolódó horror-címke, ugyanis a fiú környezetében különös változások történnek. Egy különc opálbányász felbukkanása események láncolatát indítja el, és miután a fiú követi Lettie-t egy olyan pontra, ahol a világok szövete finoman átfedi egymást, magával visz a saját életébe egy darabkát a sötétségből. Ezt követően Ursula Monkton személyében egy új házvezetőnő érkezik hozzájuk, akiben a szülei és húga is megbíznak, a kisfiú viszont tudja, hogy a nő gonosz és nem erről a világról való. Számomra ez a fajta horror-vonal egészen minőségi és hiteles, hiszen nem attól lesz rettenetes és gyomorszorító, hogy a sötét alak milyen formát ölt és hogyan hálózza be áldozatait, hanem attól, hogy újra átélhetjük azt a végtelen magányt és elhagyatottságot, amikor tudjuk, senki sem hisz nekünk és magunkra maradtunk a szörnyű bizonyosságunkkal. Az Ursula megjelenésével - akit egyébként hívhatnának bárhogy, az általa felvett burok csupán megtestesít egy ősi archetípust - kezdődő történések visszafordíthatatlan károkat okoznak a gyermeki lélekben és bizalomban, ezekben a fejezetekben átélhetjük az ártatlanság elvesztésének fájdalmát, ugyanakkor a reményt sem veszítjük el teljesen, hiszen a Hempstock-nők legalább olyan ősi erővel bírnak, mint a világban megjelenő sötétség, és a fiú tudja, ha valakik, ők talán képesek segíteni. 

Azért is nehéz ennél többet vagy konkrétabbat írni a cselekményről, mert Gaiman nem cselekmény-központú regényt írt. Nem az a fontos, hogy az egyes személyek éppen mit tesznek és hogyan, sokkal inkább a gondolatok, szimbólumok és az a rengeteg érzés, ami keresztüláramlik rajtunk olvasás közben. A valóság és képzelet, realitás és mágia közti határvonal olyan halvány, hogy gyakorlatilag nem is tudunk különbséget tenni, de pont ettől hiteles is, hiszen a gyermekkor sajátja ez a fajta látásmód, amikor még nem kérdőjelezünk meg mindent, ami velünk történik és sokkal inkább képesek vagyunk a szívünkre hallgatni. A történetnek rengeteg rétege van, most, a második olvasás során is felfedeztem több olyan érdekességet vagy gondolatot, amire már nem is emlékeztem - csakúgy, mint a férfi, aki visszatérve a házhoz próbálja megragadni azokat a morzsákat, amik a kisfiú emlékeiből megmaradtak. Gondolatokat és kérdéseket, amik a mindennapok során már nem fogalmazódnak meg bennünk, de tudjuk, hogy valamikor régen mi is szerettünk volna választ kapni rájuk.

"Ha az arc, amit nézek, nem én vagyok - és tudtam, hogy nem, mert akármi történne az arcommal, én attól még én lennék -, akkor mi vagyok én? És mi figyel engem?

Ha tehát valaki úgy érzi, hogy szeretne elmerülni ebben a különleges óceánban, ahol a természetfeletti-ifjúsági alapcselekmény alatt meghúzódik egy sor fontos létfilozófiai kérdés, és van bátorsága ahhoz, hogy kaput nyisson a saját eltemetett félelmeire és vágyaira, akkor garantálom, hogy nem fog csalódni ebben a regényben. Gaiman csodálatos mesélő, aki olyan helyekre is elmerészkedik, ahová csak kevesen, az új, illusztrált kiadás pedig mindehhez olyan esztétikai többletet párosít, ami igazán különleges élménnyé teszi az olvasást. 

Remélem, hogy a jövőben még több illusztrált Gaiman-kötetben lesz részünk, én mindenképpen sorra kerítem az eddig megjelenteket, főleg, hogy ezek tényleg olyan történetek, amik megérik az újraolvasást. Az Óceán az út végén pedig továbbra is fontos szerepet fog játszani az életemben, és igyekszem soha többé nem elfelejteni Lettie Hempstockot. 

"Embernek lenni nem vizsga, kedvesem, azon nem átmegy vagy megbukik valaki."

Értékelésem: 5/5

Kinek ajánlom? Gaiman-rajongóknak azt gondolom, nem kell külön ajánlanom, viszont azoknak, akik most szeretnének megismerkedni a nevével, szerintem ez egy nagyon jó kezdő kötet. 

A kötetet köszönöm szépen az Agave Könyveknek!