Végzetes játék (értékelés és nyereményjáték)
A Könyvmolyképző Kiadó Kristály pöttyös sorozatának legújabb darabja egy dermesztően izgalmas pszichothriller, amely minden szülő rémálvával szembesíti az olvasót. A Végzetes játékban egy nyomtalanul eltűnt kisfiú nyomába eredünk a zaklatott édesanyát követve.
Tartsatok a Blogturné Klub bloggereivel és nyerjétek meg a könyv egy példányát a kiadó felajánlásából!
Kiadó: Könyvmolyképző, 2019
Oldalszám: 520 oldal
ISBN: 9789634574842
Eredeti cím: The Game You Played
Fordító: Sziklai István
A könyvet ITT tudod megrendelni!
Fülszöveg:
Meddig megy el az ember, ha rosszul szeret?
A kétéves Tommy Basko eltűnik egy közkedvelt belvárosi játszótérről. Hat hónappal később a szülei rejtélyes, versbe szedett üzeneteket kezdenek kapni Tommyról. A rendőrség szerint az üzeneteket nem az emberrabló küldi, de a kisfiú anyja, Phoebe biztos benne, hogy ezek egy játék részei, amit valaki vele akar játszani.
Phoebe nem hallgat a rendőrség tanácsára, úgy dönt, belemegy a játékba.
Kétségbeesetten próbál a rímfaragó nyomára bukkanni, még ha ennek az is az ára, hogy a házassága darabokra hullik.
Amikor az üzenet írójának sokkoló kilétére fény derül, Phoebe számára elkeseredett versenyfutás kezdődik az igazságért.
Ki vitte el Tommyt? És miért?
Kicsi Kék Fiúcska, hova lettél? Messzire el kivel mentél? Csak én tudom…
Véleményem:
Egy jó pszicho-thrillerrel engem bármikor kenyérre lehet kenni, és szerencsére a különböző kiadók bőségesen ellátnak minket ebben a műfajban regényekkel. Ugyanakkor a nagy mennyiségből óhatatlanul következik, hogy nem mindig sikerül kifogni olyan történetet, ami a kellemes szórakozásnál sokkal többet nyújt (de hát persze az ember lánya általában már annak is örül), viszonylag sok író dolgozik hasonló témákkal és panelekkel. Ha nem is rengeteget, de azért elég sokat olvastam már ahhoz, hogy sokszor ne érjenek túl nagy meglepetések, így nagyon boldog vagyok, ha olyan könyvet olvashatok, ami rendelkezik valamilyen újszerű fogással, sajátos megközelítéssel, vagy éppen meglepő, de nem irracionális csattanóval. Nagy reményekkel vágtam bele a Végzetes játék olvasásába, korábban már voltak nagyon pozitív tapasztalataim a Könyvmolyképző Kiadó Kristály pöttyös könyveivel. Szerintem az mindig jó, ha egy kiadó viszonylag kevés regényt ad ki egy adott műfajban, mert így sokkal jobban tud ügyelni rá, hogy az a kevés viszonyt minőségi legyen. Szerencsére nem is kellett csalódnom, mert ebben a könyvben sok egyéb értéket is találtam a szimpla izgalom és dráma mellett.
Anni Taylor regényében egy olyan problémakört jár végig, ami elég gyakorinak mondható, nevezetesen, hogy egy gyermek eltűnik. A kétéves kisfiú, Tommy éppen szüleivel tölti a napot a közeli játszótéren, majd amikor éppen egyik felnőtt sem figyel rá száz százalékosan, nyoma vész. Annak ellenére, hogy ez az alaphelyzet egyáltalán nem mondható ritkának, az írónő mégis tud egy kicsit csavarni a sablonos eseményeken, hogy ne tudjuk egy legyintéssel elintézni a dolgot. Ez a csavar pedig számomra az volt, hogy már a kezdet kezdetén érezhető, hogy a szülők, különösen az édesanya, egyáltalán nem tekinthető szokványos anya-karakternek (ennek részleteiről egy kicsit később). A kisfiú eltűnése után megindul az ilyenkor szokásos rendőrségi nyomozás, meghallgatnak minden szemtanút és utánajárnak minden lehetséges szálnak, de hat hónap elteltével úgy tűnik, nincs eredmény, és már nem is érdemes reménykedni abban, hogy Tommy előkerül.
Az események nagy része ebben a hat hónappal későbbi időszakban játszódik, amikor is látjuk, hogyan változtak meg a szülők fiúk elvesztése után, mennyire nehezére esik Phoebe-nek minden egyes nap átvészelése, és hogyan neheztel rá emiatt kimondatlanul is a férje. A nyomasztó és lesújtó helyzetből az ránt ki minket, hogy Phoebe egyszer csak egy titokzatos üzenetet, egy versikét talál, ami úgy tűnik, egyértelműen Tommy-hoz köthető, és a nőnek meggyőződése, hogy a kisfiú elrablója küldte. A rendőrség persze újra felveszi a nyomozás fonalát, de szép lassan egyre több nyugtalanító részlet derül ki, és egyre inkább úgy tűnik, hogy Phoebe nincs teljesen beszámítható állapotban. Nekem már ez a fajta megoldás is nagyon tetszett. Thrillereknél gyakori, hogy a csattanót a főhős elmeállapotával magyarázzák, amiről azt gondolom, persze, működhet, de alapvetően egy kicsit olcsó megoldás önmagában. Itt viszont már viszonylag korán kapunk arra utaló jeleket, hogy az anyának pszichés problémái vannak, így olvasás közben, még amikor az ő szemszögéből látjuk a történteket, akkor sem lehetünk benne biztosak, hogy megbízhatunk benne. Ez összességében nagyon izgalmas dinamikát okoz a regényben, ami miatt szinte lehetetlen lerakni.
A másik dolog, ami borzasztóan tetszett, egy olyan kérdés és probléma felvetése, ami nagyon fontos, aktuális, mégis gyakran tabusított. Phoebe ugyanis, ahogy fokozatosan kiderül, egyáltalán nem volt tökéletes anya. A visszaemlékezéseiből látjuk, hogy újra és újra megkérdőjelezte saját anyai kompetenciáit, és nem volt benne biztos, hogy jó döntést hozott, amikor gyermeket vállalt és hozzáment Luke-hoz. Az ezzel kapcsolatos érzéseiből fakadóan folyamatos bűntudat kínozza, ami talán a legerősebb hajtóerő abban, hogy kiderítse, mi történt kisfiával. Az egyébként sem egyszerű pszichés állapotát pedig tovább súlyosbítják egyre gyakoribb alvajárásai és emlékezet-kihagyásai.
Természetesen nem árulhatok el többet arról, hogy a regény cselekménye milyen irányt fog venni, viszont ha szeretjük az érdekes fordulatokat, a rengeteg gyanús szereplőt és a fokozatosan kiderülő titkokat, akkor nem kell csalódnunk. Az egyetlen problémám az volt, hogy egy hangyányit túlírtnak gondolom, a könyv első felében voltak olyan részek, amiket döcögősnek és lassúnak éreztem. A második fele aztán kárpótolt rendesen, itt már annyira kezdtek felgyorsulni az események, és annyira kíváncsi voltam, mi fog kisülni az egészből, hogy csak faltam az oldalakat. A legfontosabb kérdés nálam általában az szokott lenni, mennyire vagyok elégedett a végkifejlettel, mennyire számítottam rá vagy tartottam reálisnak. Itt kicsit vegyesek az érzéseim, hiszen ugyan érthető magyarázatot és lezárást kapunk, de volt néhány apróbb logikai bukfenc, ami picit szúrta a szemem- de ez még mindig a jobbik eset, ha csak ennyi problémám van az egész könyvvel.
Összességében úgy gondolom, hogy ez a regény megállja a helyét a jobb pszicho-thrillerek sorában, mert a puszta nyomozás mellett van benne egy nagyon komplex és érdekes lélektani háttér. Sok dilemmát felvet az anyasággal és a házassággal kapcsolatban, és felhívja a figyelmet arra is, hogy a nők még mindig nincsenek kellőképpen megtámogatva abban, ha nem tudják jól kezelni a megszületett gyermek gondozásából adódó nehézségeket. Izgalmas és olvasmányos, kellően összetett és jól ábrázolt karakterekkel, akikkel kapcsolatban a végsőkig nem tudjuk, hányadán állunk.
Értékelésem: 5/4,5
Kinek ajánlom? Azoknak, akik a véresebb thrillerek helyett inkább azokat szeretik, amelyekben fontos szerepe van a pszichológiai vonatkozásnak és az emberi drámáknak.
Egy jó pszicho-thrillerrel engem bármikor kenyérre lehet kenni, és szerencsére a különböző kiadók bőségesen ellátnak minket ebben a műfajban regényekkel. Ugyanakkor a nagy mennyiségből óhatatlanul következik, hogy nem mindig sikerül kifogni olyan történetet, ami a kellemes szórakozásnál sokkal többet nyújt (de hát persze az ember lánya általában már annak is örül), viszonylag sok író dolgozik hasonló témákkal és panelekkel. Ha nem is rengeteget, de azért elég sokat olvastam már ahhoz, hogy sokszor ne érjenek túl nagy meglepetések, így nagyon boldog vagyok, ha olyan könyvet olvashatok, ami rendelkezik valamilyen újszerű fogással, sajátos megközelítéssel, vagy éppen meglepő, de nem irracionális csattanóval. Nagy reményekkel vágtam bele a Végzetes játék olvasásába, korábban már voltak nagyon pozitív tapasztalataim a Könyvmolyképző Kiadó Kristály pöttyös könyveivel. Szerintem az mindig jó, ha egy kiadó viszonylag kevés regényt ad ki egy adott műfajban, mert így sokkal jobban tud ügyelni rá, hogy az a kevés viszonyt minőségi legyen. Szerencsére nem is kellett csalódnom, mert ebben a könyvben sok egyéb értéket is találtam a szimpla izgalom és dráma mellett.
Anni Taylor regényében egy olyan problémakört jár végig, ami elég gyakorinak mondható, nevezetesen, hogy egy gyermek eltűnik. A kétéves kisfiú, Tommy éppen szüleivel tölti a napot a közeli játszótéren, majd amikor éppen egyik felnőtt sem figyel rá száz százalékosan, nyoma vész. Annak ellenére, hogy ez az alaphelyzet egyáltalán nem mondható ritkának, az írónő mégis tud egy kicsit csavarni a sablonos eseményeken, hogy ne tudjuk egy legyintéssel elintézni a dolgot. Ez a csavar pedig számomra az volt, hogy már a kezdet kezdetén érezhető, hogy a szülők, különösen az édesanya, egyáltalán nem tekinthető szokványos anya-karakternek (ennek részleteiről egy kicsit később). A kisfiú eltűnése után megindul az ilyenkor szokásos rendőrségi nyomozás, meghallgatnak minden szemtanút és utánajárnak minden lehetséges szálnak, de hat hónap elteltével úgy tűnik, nincs eredmény, és már nem is érdemes reménykedni abban, hogy Tommy előkerül.
Az események nagy része ebben a hat hónappal későbbi időszakban játszódik, amikor is látjuk, hogyan változtak meg a szülők fiúk elvesztése után, mennyire nehezére esik Phoebe-nek minden egyes nap átvészelése, és hogyan neheztel rá emiatt kimondatlanul is a férje. A nyomasztó és lesújtó helyzetből az ránt ki minket, hogy Phoebe egyszer csak egy titokzatos üzenetet, egy versikét talál, ami úgy tűnik, egyértelműen Tommy-hoz köthető, és a nőnek meggyőződése, hogy a kisfiú elrablója küldte. A rendőrség persze újra felveszi a nyomozás fonalát, de szép lassan egyre több nyugtalanító részlet derül ki, és egyre inkább úgy tűnik, hogy Phoebe nincs teljesen beszámítható állapotban. Nekem már ez a fajta megoldás is nagyon tetszett. Thrillereknél gyakori, hogy a csattanót a főhős elmeállapotával magyarázzák, amiről azt gondolom, persze, működhet, de alapvetően egy kicsit olcsó megoldás önmagában. Itt viszont már viszonylag korán kapunk arra utaló jeleket, hogy az anyának pszichés problémái vannak, így olvasás közben, még amikor az ő szemszögéből látjuk a történteket, akkor sem lehetünk benne biztosak, hogy megbízhatunk benne. Ez összességében nagyon izgalmas dinamikát okoz a regényben, ami miatt szinte lehetetlen lerakni.
A másik dolog, ami borzasztóan tetszett, egy olyan kérdés és probléma felvetése, ami nagyon fontos, aktuális, mégis gyakran tabusított. Phoebe ugyanis, ahogy fokozatosan kiderül, egyáltalán nem volt tökéletes anya. A visszaemlékezéseiből látjuk, hogy újra és újra megkérdőjelezte saját anyai kompetenciáit, és nem volt benne biztos, hogy jó döntést hozott, amikor gyermeket vállalt és hozzáment Luke-hoz. Az ezzel kapcsolatos érzéseiből fakadóan folyamatos bűntudat kínozza, ami talán a legerősebb hajtóerő abban, hogy kiderítse, mi történt kisfiával. Az egyébként sem egyszerű pszichés állapotát pedig tovább súlyosbítják egyre gyakoribb alvajárásai és emlékezet-kihagyásai.
Természetesen nem árulhatok el többet arról, hogy a regény cselekménye milyen irányt fog venni, viszont ha szeretjük az érdekes fordulatokat, a rengeteg gyanús szereplőt és a fokozatosan kiderülő titkokat, akkor nem kell csalódnunk. Az egyetlen problémám az volt, hogy egy hangyányit túlírtnak gondolom, a könyv első felében voltak olyan részek, amiket döcögősnek és lassúnak éreztem. A második fele aztán kárpótolt rendesen, itt már annyira kezdtek felgyorsulni az események, és annyira kíváncsi voltam, mi fog kisülni az egészből, hogy csak faltam az oldalakat. A legfontosabb kérdés nálam általában az szokott lenni, mennyire vagyok elégedett a végkifejlettel, mennyire számítottam rá vagy tartottam reálisnak. Itt kicsit vegyesek az érzéseim, hiszen ugyan érthető magyarázatot és lezárást kapunk, de volt néhány apróbb logikai bukfenc, ami picit szúrta a szemem- de ez még mindig a jobbik eset, ha csak ennyi problémám van az egész könyvvel.
Összességében úgy gondolom, hogy ez a regény megállja a helyét a jobb pszicho-thrillerek sorában, mert a puszta nyomozás mellett van benne egy nagyon komplex és érdekes lélektani háttér. Sok dilemmát felvet az anyasággal és a házassággal kapcsolatban, és felhívja a figyelmet arra is, hogy a nők még mindig nincsenek kellőképpen megtámogatva abban, ha nem tudják jól kezelni a megszületett gyermek gondozásából adódó nehézségeket. Izgalmas és olvasmányos, kellően összetett és jól ábrázolt karakterekkel, akikkel kapcsolatban a végsőkig nem tudjuk, hányadán állunk.
Értékelésem: 5/4,5
Kinek ajánlom? Azoknak, akik a véresebb thrillerek helyett inkább azokat szeretik, amelyekben fontos szerepe van a pszichológiai vonatkozásnak és az emberi drámáknak.
Nyereményjáték:
A kiadó 2016-ban bocsátotta útjára a női pszichothrillereket tömörítő sorozatát, a Kristály pöttyös könyveket. A játékban ezúttal ki kell találnotok a borítórészletek alapján, hogy melyik Kristály pöttyös könyvet rejtettük el, a címét pedig írjátok be a Rafflecopter doboz megfelelő rubrikájába.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Feladvány:
Állomáslista:
11/03 A Szofisztikált Macska
11/06 Könyv és más
11/09 Kelly és Lupi olvas
Megjegyzések
Megjegyzés küldése