Hétköznapi szorongások (értékelés és nyereményjáték)
Fredrik Backman neve 2014 óta egyet jelent a magyar olvasók számára minőséggel, humorral, szívszorító, az ember lelke mélyéig elérő pillanatokkal, az Animus Kiadó pedig azóta is kitartóan gondoskodik róla, hogy ne maradjanak olvasnivaló nélkül a rajongók. Ezúttal a külföldi megjelenéssel egyidőben hozták el számunkra is a szerző legújabb regényét, a Hétköznapi szorongásokat, mely egy lakásbemutatón megesett túszdráma krimis körítésébe ágyazott történet kapcsolatokról, életben betöltött szerepekről, és arról, mi mindent megtesz az ember a szeretet miatt. Tartsatok velünk ötállomásos turnénkon egy újabb maradandó Backman-élményért, és nyerjétek meg a könyv egy kiadó által felajánlott példányát!
Kiadó: Animus Kiadó, 2020
Oldalszám: 376 oldal
ISBN: 9789633247693
Eredeti cím: Folk med ångest
Fordító: Bándi Eszter
A könyvet ITT tudod megrendelni!
Fülszöveg:
Szilveszter előtti nap egy svéd kisvárosban. Egy ingatlanügynök úgy véli, ez megfelelő időpont egy lakásbemutatóra, ám nagyobbat téved, mint azt elsőre gondolnánk. Egy kudarcot vallott bankrabló ugyanis menekülés közben beront az épületbe, és túszul ejti az összes érdeklődőt: két megkeseredett IKEA-függőt, egy mogorva bankigazgatót, egy szomorú nénit, egy terhes nőt a párjával, egy nyúlfejet viselő ismeretlent, no meg magát a túlbuzgó ingatlanost. A rendőrség körülveszi a házat, és ahogy telik az idő, a nyolc összezárt – és egyáltalán nem túszhoz méltóan viselkedő – idegen lassan összeismerkedik, és kiderül, hogy sokkal több a közös bennük, mint hitték volna. A rabló viszont két rossz lehetőség közül választhat: rendőrkézre adja magát, vagy ott marad a lakásban ezzel a sok lehetetlen, ingerült emberrel, akikre mindannyian hasonlítunk kissé…
Véleményem:
Fredrik Backman neve számomra jó ideje egyet jelent a mély emberismerettel, az egyedi stílussal, a fanyar humorral és a minőségi kortárs irodalommal. Bár még nem olvastam el minden magyarul megjelent könyvét, igyekszem felzárkózni, és a korábbi, humorosabb művei után nem volt kérdés egy percig sem, hogy a Hétköznapi szorongásokat is el szeretném olvasni. Lehet, hogy jót tett, hogy már egy ideje nem olvastam a svéd írótól, de mindenesetre a történet az újdonság erejével hatott rám, és ugyanúgy rácsodálkoztam a szerzői zsenialitására, mint Az ember, akit Ovénak hívnak vagy A nagymamám azt üzeni, bocs esetében. Újra felültem Backman érzelmi hullámvasútjára, ahol képes vagyok az egyik oldalon vinnyogni a nevetéstől, a másikon pedig a könnyeimet törölgetni. A Hétköznapi szorongások pontosan arról szól, amiről az eddigi kötetek is: rólunk, mindannyiunkról, az élet kisebb és nagyobb dogairól, természetesen most is egy eredeti, jól megkomponált kerettörténetbe ágyazva.
Ez a kerettörténet nevezetesen egy túszdráma. Na persze, ha Backmanről van szó, akkor azért sejthetjük, hogy ez a túszdráma rendhagyó lesz a megszokottakhoz képest, egyszerre abszurd, nevetséges, és helyenként megható is. A történetünk több nézőpontból játszódik, hiszen a túszdrámába keveredő rabó mellett megismerhetjük magukat a túszokat is, illetve az üggyel megbízott rendőröket. Szegény rablónk maga sem gondolta a nap elején egészen komolyan, hogy ilyen drámai fordulatokat fog előidézni kétségbeesett terve, mindenesetre mire észbe kap, már egy lakásbemutatóra összeverődött társaságban találja magát egy kisváros lakásában, ahol a lehető legkülönfélébb emberek jöttek össze. És persze, ahogy a szerző stílusához illik, ők a legrosszabb, leglehetetlenebb és haszontalanabb túszok, akiket valaha láttunk, akik a túsz-etikett minden szabályát megszegve, túszokhoz nagyon méltatlan módon viselkednek. A cselekmény így egyszerre válik komikussá és érzelmessé azáltal, hogy Backman egyre közelebb hozza az olvasóhoz és egymáshoz a különféle karaktereket (amúg annyira el tudnék képzelni ebből a regényből egy színházi feldolgozást a rengeteg helyzet- és jellemkomikumával).
Én nagyon szeretem az íróban, hogy bár rendkívül különböző karakterekkel dolgozik (sőt, szerintem kifejezetten célja is, hogy különböző társadalmi rétegekből, szociális háttérből minél változatosabb személyiség-típusokat mutasson be nekünk), mégis mindig azon fáradozik, hogy ezek a karakterek meglássák maguk között a közös vonásokat, és hogy az olvasó is azt érezze, hogy lám, nem is különbözünk mi olyan nagyon egymástól. Ez a fajta mély emberismeret és szeretet minden eddigi könyvében megmutatkozott, és ebben sem kell nélkülöznünk egy percig sem. A túszok nagyon változatos képet mutatnak, akad köztük zsémbes középkorú úr, kedves idős néni, terhes nő, gazdag és érzéketlen bankigazgató, sőt, még egy nyúljelmezes fickó is...meglehetősen vegyes társaság, akikről nem gondolnánk, hogy a mindennapokban bármi közük lehet egymáshoz, de az író mégis talál olyan metszéspontot - a hétköznapi szorongásokat és az azokhoz kapcsolódó érzéseket - ami mentén közel kerülhetnek egymáshoz. Mind róluk, mind a rendőrök és a rabló életéről szép lassan megtudunk rengeteg apró részletet, melyeknek köszönhetően végső soron mindenkivel elkezdünk szépen azonosulni, és még azokkal is szimpatizálni kezdünk, akik történetesen teljesen idióták. Hogy miért? Mert Backman remekül rávilágít arra, hogy néha mi is pontosan ekkora idióták vagyunk, amitől feszenghetük is akár, vagy megpróbálhatjuk elfogadni, hogy ez az élet rendje, és akár még magunkkal is lehetnénk elnézőbbek.
Szerintem ez a regény kiemelkedő az életműből abból a szempontból, hogy a szerző jó néhány ügyes történetvezetési bravúrt és cselt is belesző, olvasóként sokszor csaptam a homlokomra, hogy bizony, Backman jól átvert most engem. De ezek az átverések is csak azt erősítik, hgy az olvasmány izgalmas legyen, végig fenntartsa az érdeklődést, és újra meg újra elcsodálkozzunk vagy elérzékenyüljünk. Természetesen most sem hiányozhat a már megszokott, kicsit fanyar, keserédes humor, ami pont attól lesz nagyon szórakoztató, hogy a mindennapi életből és a hétköznapi történésekből veszi a példákat és a hasonlatokat, így az olvasó minden mókás jelenetnél vagy gondolatmenetnél azt érzi, hogy "ó igen, ezt én is pontosan így szoktam" (csak a példa kedvéért, nálunk én vagyok az a viháncoló idióta, aki beledugja a mutatóujját a másik szájába, amikor az ásít).
A cselekményről sokkal többet nem szeretnék elárulni, mert tényleg sok érdekes fordulatot tartalmaz, mindenesetre arra számíthatunk, hogy a kezdetben össze nem függő szálacskák végül nagyon szépen összeállnak kerek egésszé, ahol láthatjuk, hogy a különféle emberi sorsok hogyan lehetnek hatással egymásra. Nekem ez a könyv most elképesztően jólesett, igazi elgondolkodtató, szívet melengető olvasmány, ami még sokáig velem fog maradni. Ha tehetném, Backman regényeit receptre írnám fel mindenkinek, mert anélkül képes életigenlő és pozitív szemléletet árasztani, hogy egy pillanatra is giccsessé vagy érzelgőssé válna. Ha tehát kíváncsiak vagytok egy rendkívül elfuserált, de annál szerethetőbb rablás és túszejtés történetére, ahol végig az emberi sorsok állnak a középpontban, akkor ne habozzatok egy percet sem!
Fredrik Backman neve számomra jó ideje egyet jelent a mély emberismerettel, az egyedi stílussal, a fanyar humorral és a minőségi kortárs irodalommal. Bár még nem olvastam el minden magyarul megjelent könyvét, igyekszem felzárkózni, és a korábbi, humorosabb művei után nem volt kérdés egy percig sem, hogy a Hétköznapi szorongásokat is el szeretném olvasni. Lehet, hogy jót tett, hogy már egy ideje nem olvastam a svéd írótól, de mindenesetre a történet az újdonság erejével hatott rám, és ugyanúgy rácsodálkoztam a szerzői zsenialitására, mint Az ember, akit Ovénak hívnak vagy A nagymamám azt üzeni, bocs esetében. Újra felültem Backman érzelmi hullámvasútjára, ahol képes vagyok az egyik oldalon vinnyogni a nevetéstől, a másikon pedig a könnyeimet törölgetni. A Hétköznapi szorongások pontosan arról szól, amiről az eddigi kötetek is: rólunk, mindannyiunkról, az élet kisebb és nagyobb dogairól, természetesen most is egy eredeti, jól megkomponált kerettörténetbe ágyazva.
Ez a kerettörténet nevezetesen egy túszdráma. Na persze, ha Backmanről van szó, akkor azért sejthetjük, hogy ez a túszdráma rendhagyó lesz a megszokottakhoz képest, egyszerre abszurd, nevetséges, és helyenként megható is. A történetünk több nézőpontból játszódik, hiszen a túszdrámába keveredő rabó mellett megismerhetjük magukat a túszokat is, illetve az üggyel megbízott rendőröket. Szegény rablónk maga sem gondolta a nap elején egészen komolyan, hogy ilyen drámai fordulatokat fog előidézni kétségbeesett terve, mindenesetre mire észbe kap, már egy lakásbemutatóra összeverődött társaságban találja magát egy kisváros lakásában, ahol a lehető legkülönfélébb emberek jöttek össze. És persze, ahogy a szerző stílusához illik, ők a legrosszabb, leglehetetlenebb és haszontalanabb túszok, akiket valaha láttunk, akik a túsz-etikett minden szabályát megszegve, túszokhoz nagyon méltatlan módon viselkednek. A cselekmény így egyszerre válik komikussá és érzelmessé azáltal, hogy Backman egyre közelebb hozza az olvasóhoz és egymáshoz a különféle karaktereket (amúg annyira el tudnék képzelni ebből a regényből egy színházi feldolgozást a rengeteg helyzet- és jellemkomikumával).
Én nagyon szeretem az íróban, hogy bár rendkívül különböző karakterekkel dolgozik (sőt, szerintem kifejezetten célja is, hogy különböző társadalmi rétegekből, szociális háttérből minél változatosabb személyiség-típusokat mutasson be nekünk), mégis mindig azon fáradozik, hogy ezek a karakterek meglássák maguk között a közös vonásokat, és hogy az olvasó is azt érezze, hogy lám, nem is különbözünk mi olyan nagyon egymástól. Ez a fajta mély emberismeret és szeretet minden eddigi könyvében megmutatkozott, és ebben sem kell nélkülöznünk egy percig sem. A túszok nagyon változatos képet mutatnak, akad köztük zsémbes középkorú úr, kedves idős néni, terhes nő, gazdag és érzéketlen bankigazgató, sőt, még egy nyúljelmezes fickó is...meglehetősen vegyes társaság, akikről nem gondolnánk, hogy a mindennapokban bármi közük lehet egymáshoz, de az író mégis talál olyan metszéspontot - a hétköznapi szorongásokat és az azokhoz kapcsolódó érzéseket - ami mentén közel kerülhetnek egymáshoz. Mind róluk, mind a rendőrök és a rabló életéről szép lassan megtudunk rengeteg apró részletet, melyeknek köszönhetően végső soron mindenkivel elkezdünk szépen azonosulni, és még azokkal is szimpatizálni kezdünk, akik történetesen teljesen idióták. Hogy miért? Mert Backman remekül rávilágít arra, hogy néha mi is pontosan ekkora idióták vagyunk, amitől feszenghetük is akár, vagy megpróbálhatjuk elfogadni, hogy ez az élet rendje, és akár még magunkkal is lehetnénk elnézőbbek.
"Vannak bizonyos dolgok, amiről minden normális ember tudja, hogy semmilyen körülmények között sem vetemedhet rá. Nem szabad hazudni, lopni, gyilkolni, kövekkel dobálni a madarakat. Ebben megegyezhetünk. Kivéve talán a hattyúkat, mert ők amolyan passzív-agresszív bunkók."
Szerintem ez a regény kiemelkedő az életműből abból a szempontból, hogy a szerző jó néhány ügyes történetvezetési bravúrt és cselt is belesző, olvasóként sokszor csaptam a homlokomra, hogy bizony, Backman jól átvert most engem. De ezek az átverések is csak azt erősítik, hgy az olvasmány izgalmas legyen, végig fenntartsa az érdeklődést, és újra meg újra elcsodálkozzunk vagy elérzékenyüljünk. Természetesen most sem hiányozhat a már megszokott, kicsit fanyar, keserédes humor, ami pont attól lesz nagyon szórakoztató, hogy a mindennapi életből és a hétköznapi történésekből veszi a példákat és a hasonlatokat, így az olvasó minden mókás jelenetnél vagy gondolatmenetnél azt érzi, hogy "ó igen, ezt én is pontosan így szoktam" (csak a példa kedvéért, nálunk én vagyok az a viháncoló idióta, aki beledugja a mutatóujját a másik szájába, amikor az ásít).
A cselekményről sokkal többet nem szeretnék elárulni, mert tényleg sok érdekes fordulatot tartalmaz, mindenesetre arra számíthatunk, hogy a kezdetben össze nem függő szálacskák végül nagyon szépen összeállnak kerek egésszé, ahol láthatjuk, hogy a különféle emberi sorsok hogyan lehetnek hatással egymásra. Nekem ez a könyv most elképesztően jólesett, igazi elgondolkodtató, szívet melengető olvasmány, ami még sokáig velem fog maradni. Ha tehetném, Backman regényeit receptre írnám fel mindenkinek, mert anélkül képes életigenlő és pozitív szemléletet árasztani, hogy egy pillanatra is giccsessé vagy érzelgőssé válna. Ha tehát kíváncsiak vagytok egy rendkívül elfuserált, de annál szerethetőbb rablás és túszejtés történetére, ahol végig az emberi sorsok állnak a középpontban, akkor ne habozzatok egy percet sem!
Értékelésem: 5/5
Kinek ajánlom? A Backman-rajongóknak szerintem nem kell reklámozni külön, szóval én azoknak ajánlom jó szívvel, akik még csak most szeretnének megismerkedni az író életművével, szerintem ez a regény nagyszerű kezdésnek.
Kinek ajánlom? A Backman-rajongóknak szerintem nem kell reklámozni külön, szóval én azoknak ajánlom jó szívvel, akik még csak most szeretnének megismerkedni az író életművével, szerintem ez a regény nagyszerű kezdésnek.
Nyereményjáték:
Nyereményjátékunkban ezúttal azt tesszük próbára, mennyire vagytok képben Fredrik Backman korábban megjelent írásaival: turnénk minden állomásán a Hétköznapi szorongások egyik fontos témájához híven egy-egy félelemmel, szorongással kapcsolatos idézetet olvashattok majd, melyek mindegyike a szerző korábbi könyveiből származik: a ti feladatotok az lesz, hogy írjátok be a rafflecopter doboz megfelelő soraiba azoknak a könyveknek a címét, amelyekből idéztünk.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
a Rafflecopter giveaway
“Ne legyél bátor. Ha félsz, hát félj. Minden túlélő így csinálja.”
Állomáslista:
Blogturné Klub
07.23. Never Let Me Go
07.25. Szofisztikált macska
07.27. Flora the Sweaterist
07.29. Flora the Sweaterist (extra)
07.31. Könyv és más
Megjegyzések
Megjegyzés küldése